Szeretlek, de ő a legjobb barátnőmé – Egy magyar nő vallomása a tiltott szerelemről

– Miért nem mondod el végre az igazat, Zsuzsa? – csattant fel Éva hangja a konyhában, miközben a régi zománcos lábasban fortyogott a húsleves. – Látom rajtad, hogy valami bánt. Már hónapok óta.

A kanál megállt a kezemben. A gőz csípte a szemem, de nem csak attól könnyeztem. A szívem úgy vert, mintha mindjárt ki akarna ugrani a mellkasomból. Éva, a legjobb barátnőm, akivel harminc éve mindent megosztunk – kivéve ezt az egyet. Azt, hogy szerelmes vagyok a férjébe.

Már gyerekkorunk óta együtt nőttünk fel ebben a kis alföldi faluban. Együtt jártunk iskolába, együtt sírtunk az első szerelmi csalódásaink miatt, együtt nevettünk az első csókok után. Aztán jött Tamás. Magas volt, barna szemű, mindig mosolygott. Éva volt az, aki először észrevette őt a falunapon. Nekem csak annyit mondott: – Nézd már, milyen helyes fiú! – És én néztem. De nem csak helyes volt. Valami megmagyarázhatatlan vonzott hozzá.

Éva hamarosan Tamás mellett kötött ki. Én pedig ott voltam minden randevújukon harmadiknak, mint valami árnyék. Segítettem nekik kibékülni, amikor összevesztek, én voltam az első, akinek Éva elújságolta: – Megkérte a kezem! – És én mosolyogtam, gratuláltam, de belül összetörtem.

Az esküvőjükön én voltam a tanú. Mindenki azt mondta, milyen szép pár. Éva ragyogott a boldogságtól, Tamás pedig úgy nézett rá, ahogy mindig is szerettem volna, hogy rám nézzen valaki. Aznap este a lagzi végén egy pillanatra kettesben maradtunk Tamással a tornácon. – Köszönöm, hogy mindig ott vagy nekünk – mondta halkan. A hangjában volt valami különös melegség. Akkor először éreztem: talán ő is érez valamit irántam.

De sosem történt semmi. Nem is történhetett volna. Éva volt az én másik felem, a testvérem helyett testvérem. Nem árulhattam el.

Az évek teltek. Éva és Tamás házassága kívülről tökéletesnek tűnt. Megszületett a kisfiuk, Gergő, aztán pár év múlva Anna is. Én közben egyedül maradtam. Voltak udvarlóim, de egyik sem tudta elfeledtetni velem Tamást.

Aztán jött az első repedés: Tamás elvesztette a munkáját a gyárban. Hónapokig otthon ült, egyre zárkózottabb lett. Éva kétségbeesetten próbálta tartani benne a lelket, de egyre többet veszekedtek.

Egy este Éva zokogva hívott fel: – Zsuzsa, kérlek gyere át! Nem bírom tovább! – Átrohantam hozzájuk pizsamában. Tamás a kert végében ült egy padon, kezében sörösüveg. Leültem mellé.

– Mindenki azt hiszi, hogy nekünk mindenünk megvan – mondta keserűen. – De én csak egy senki vagyok most már.

– Nem vagy senki – mondtam halkan. – Sokan szeretnek téged.

Rám nézett. A szemében fájdalom és valami más is volt – mintha keresné bennem azt a biztos pontot, amit Évában már nem talált meg.

Aznap este majdnem megtörtént valami köztünk. De végül csak annyit mondott: – Köszönöm, hogy vagy nekem.

Éva nem tudott semmiről. Másnap reggel úgy tettünk mindketten, mintha semmi sem történt volna.

Az évek múltak tovább. Tamás újra talpra állt, de már sosem lett olyan köztük minden, mint régen. Éva egyre többet panaszkodott nekem: – Nem értem őt már… Mintha idegen lenne mellettem.

Én pedig hallgattam és próbáltam segíteni neki – miközben magamban harcoltam az érzéseimmel.

Aztán tavaly minden megváltozott. Éva súlyos beteg lett: mellrákot diagnosztizáltak nála. Hónapokig járt kezelésre Szegedre, én vittem be autóval, amikor Tamás dolgozott vagy Gergőt kellett edzésre vinni.

Egyik este Éva nagyon gyenge volt már. A kórházi ágyon feküdt, én fogtam a kezét.

– Zsuzsa… ha velem bármi történne… ígérd meg, hogy vigyázol rájuk… Tamásra is…

A torkomban gombóc nőtt.

– Ne beszélj butaságokat! Meg fogsz gyógyulni!

– Ígérd meg…

Bólintottam könnyek között.

Éva végül felépült – legalábbis fizikailag. De lelkileg már sosem lett ugyanaz az ember. Bezárkózott magába, sokszor csak ült némán otthon.

Tamás egyre többet keresett engem: először csak segítséget kért Gergő tanulásában vagy Annával kapcsolatban, aztán egyre többször hívott át vacsorára is.

Egyik este kettesben maradtunk a konyhában mosogatás után.

– Zsuzsa… tudod te is… régóta érzem…

Nem tudtam ránézni.

– Nem szabad erről beszélnünk – suttogtam.

– De miért? Éva már nem ugyanaz… Mi ketten mindig is…

– Ő még mindig a feleséged! És én soha nem árulhatom el őt!

Tamás elfordult tőlem és kiment az udvarra.

Azóta kerülöm őket. De minden nap fájdalmasabb elviselni ezt a kettősséget: segíteni akarok Évának és a gyerekeknek, de közben érzem Tamás tekintetét magamon minden családi ebédnél.

A faluban már pletykálnak is rólunk: „Láttad Zsuzsát Tamással? Olyan furcsán viselkednek…”

Anyám is szóvá tette: – Lányom, ne keverd magad bajba! Az emberek gonoszak tudnak lenni.

De mit tehetnék? Elmenjek innen? Vagy vállaljam fel végre az érzéseimet? Megérdemlem-e egyáltalán Tamást? És mi lesz Évával?

Tegnap este Éva váratlanul átjött hozzám.

– Zsuzsa… tudom ám régóta… hogy szereted őt…

Megdermedtem.

– Ne tagadd! Mindig is tudtam! De azt is tudom… hogy te sosem bántanál engem szándékosan.

Könnyek szöktek a szemembe.

– Mit akarsz most tőlem? Hogy eltűnjek?

– Azt akarom… hogy boldog légy végre te is! Ha Tamás téged választana… én nem haragudnék rátok… Csak ne hazudjunk tovább egymásnak!

Összeölelkeztünk és mindketten sírtunk.

Most itt ülök az ablakban és nézem az üres utcát. Vajon van-e jogom boldogságra ennyi év után? Vagy örökre cipelni kell ezt a terhet?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani magunknak egy ilyen tiltott szerelemért? Vagy örökre titokban kell maradnia?