Szeretni vagy hűségesnek maradni? – Egy magyar család története

– Judit, ezt nem fogom tovább tűrni! – csattant fel Gábor, miközben a konyhaasztalra csapta a bögrét. A kávé kilöttyent, barna foltot hagyva a terítőn. Anyám hangja még mindig ott visszhangzott a fejemben, ahogy az előző vasárnap, a családi ebédnél Gábort kritizálta: „Nem így kellene bánnod a lányommal!”

Azóta minden megváltozott. Gábor nem szólt hozzám napokig, csak a munkájába temetkezett. A telefonomon ott sorakoztak anyám üzenetei: „Miért nem jöttök át? Mi történt?” De Gábor hajthatatlan volt. Egy este, amikor halkan próbáltam szóba hozni, hogy talán beszélhetnénk a szüleimmel, csak ennyit mondott:

– Vagy ők, vagy én. Nem bírom tovább ezt az állandó beleszólást.

A szívem összeszorult. Hogy választhatnék? Hiszen mindkettőjükhöz tartozom. Azóta minden nap egy újabb harc önmagammal. Reggelente, amikor Gábor mellett ébredek, próbálom elhinni, hogy minden rendben lesz. De amikor meglátom a családi fotót a polcon – anyám mosolyát, apám szigorú tekintetét, öcsém huncut vigyorát –, elönt a bűntudat.

Egyik este, amikor Gábor későn ért haza, fáradtan ledobta magát a kanapéra. Megpróbáltam közeledni hozzá:

– Gábor, kérlek… Nem lehetne valahogy megbeszélni? Anyu csak aggódik értem.

– Judit, én nem akarok többé semmit hallani róluk! – vágott közbe dühösen. – Mindig csak kritizálnak, soha semmi nem elég jó nekik! Ha szeretsz, akkor mellettem állsz.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. A fürdőszobába menekültem, és hangtalanul zokogtam. Vajon tényleg ilyen egyszerű lenne? Vagy őt választom, vagy a családomat? Miért kellene választanom?

Másnap reggel anyám hívott. Felvettem, de csak suttogva mertem beszélni:

– Anya, most nem tudok sokáig beszélni…

– Juditka, mi történik veled? Olyan távolinak tűnsz…

– Minden rendben van – hazudtam. – Csak sok a munka.

De anyám nem hagyta annyiban:

– Tudom, hogy Gábor miatt van. Ne hagyd, hogy elvágjon minket egymástól! Mi mindig itt leszünk neked.

Letettem a telefont, és egész nap ezen gondolkodtam. Vajon tényleg elvágott volna tőlük? Vagy én engedtem meg neki?

A hétvégén öcsém ballagása volt. Anyám könyörgött, hogy menjek el. Gábor viszont kijelentette:

– Ha elmész hozzájuk, ne számíts rám itthon!

Ott álltam az előszobában, kezemben az ünneplő ruhával. A tükörbe néztem: sápadt arcomon könnycsíkok futottak végig. Végül letettem a ruhát, és visszamentem a hálószobába. Aznap egész nap csendben voltunk.

Az idő telt, de a feszültség csak nőtt közöttünk. Egyre többször vitatkoztunk apróságokon is: ki mosogat el, ki viszi le a szemetet. De mindketten tudtuk, hogy valójában nem erről szól a harcunk.

Egy este Gábor váratlanul korán jött haza. Leült mellém az ágyra.

– Judit… Sajnálom. Tudom, hogy fáj neked ez az egész. De én is csak ember vagyok. Nem bírom elviselni azt az ellenségeskedést.

– Értem… De nekem ők a családom – mondtam halkan.

– És én? Én nem vagyok a családod?

Néma csend telepedett ránk. Aztán Gábor felállt és kiment a szobából.

Aznap éjjel alig aludtam. Felidéztem az esküvőnk napját: ahogy apám átadott Gábornak, anyám könnyeit törölgette, öcsém viccelődött a vacsoránál. Akkor még mindannyian együtt voltunk.

Most viszont úgy éreztem magam, mint egy árva gyerek két világ között.

Egy hónap telt el így. Egyre ritkábban beszéltem anyámmal, öcsémmel szinte semmit. Gábor is egyre zárkózottabb lett. Egy este aztán minden kirobbant belőlem:

– Nem bírom tovább! – kiáltottam rá Gáborra. – Nem akarok választani köztetek! Miért nem lehet mindkettőtöknek helye az életemben?

Gábor csak nézett rám hosszasan.

– Talán mert te sem tudod eldönteni, kihez tartozol igazán…

Aznap este összepakoltam néhány ruhát és elmentem anyámhoz. Amikor beléptem az ajtón, anyám átölelt és csak annyit mondott:

– Itthon vagy.

De én tudtam: ez már nem ugyanaz az otthon. Azóta is minden nap azon gondolkodom: vajon lehet-e egyszerre szeretni két családot? Vagy mindig választanunk kell?

Ti mit tennétek az én helyemben? Vajon tényleg csak egyetlen út létezik ilyenkor?