Üzenetek a férjem mobilján: Kétely és megbocsátás között

– László, ki az a Zsuzsa? – kérdeztem remegő hangon, miközben a telefonom kijelzőjén világítottak a frissen olvasott üzenetek. A konyhaasztalnál ültem, a kezem szinte görcsösen szorította a készüléket. László épp akkor lépett be, kezében egy csésze kávéval, és ahogy meglátta az arcomat, megállt.

– Ilona, mit csinálsz a telefonommal? – kérdezte halkan, de már tudta, hogy nincs visszaút.

Negyven év. Negyven év közös élet, három gyerek, öt unoka, közös ház Kispesten, közös nyaralások Balatonon, karácsonyok, veszekedések és kibékülések. És most itt ülök, és úgy érzem, mintha valaki kirántotta volna alólam a talajt.

Az üzenetek nem voltak hosszúak vagy szenvedélyesek. Inkább hétköznapiak: „Köszönöm a tegnapit”, „Jó volt veled beszélgetni”, „Hiányzol.” De minden szóban ott lüktetett valami több. Valami, amit én már régóta nem kaptam meg tőle.

– Ki az a Zsuzsa? – ismételtem meg, most már határozottabban.

László letette a kávét. – Egy kolléganő. Csak barátok vagyunk.

Felnevettem. Az a fajta nevetés volt ez, ami inkább sírásnak hangzik. – Barátok? Negyven év után ezt érdemlem?

A gyerekek már felnőttek, mindhárman külön élnek. De aznap este mindegyiküknek írtam egy üzenetet: „Gyertek haza, fontos.” Másnap délután ott ültek körülöttünk: Gergő, aki mindig próbál közvetíteni; Anna, aki sosem rejti véka alá a véleményét; és Márton, aki inkább hallgatott.

– Apa, tényleg megcsaltad anyát? – kérdezte Anna egyenesen.

László csak nézett maga elé. – Nem történt semmi olyan… – kezdte.

– Akkor miért titkolóztál? – vágtam közbe.

Gergő próbált békíteni: – Anya, apa… lehet, hogy csak félreértés az egész.

De én tudtam, hogy nem az. Minden nő érzi, amikor valami megváltozik. Az utóbbi években László egyre távolabb került tőlem. Már nem beszélgettünk esténként, csak néztük a tévét egymás mellett. Nem voltak közös programok, csak megszokásból éltek egymás mellett.

Aznap este László a kanapén aludt. Én pedig egész éjjel forgolódtam. Eszembe jutott az első találkozásunk az egyetemen, amikor még mindketten fiatalok voltunk és tele álmokkal. Eszembe jutott az esküvőnk a zuglói templomban, amikor azt hittem, semmi sem választhat el minket egymástól.

Másnap reggel László csendben pakolt. – Elmegyek pár napra Mártonhoz – mondta halkan.

– Menj csak – válaszoltam fáradtan.

A ház üres lett nélküle. A falak visszhangozták a csendet. A barátnőm, Magdi hívott fel: – Ilona, ne hagyd magad! Egy élet munkája ez a házasság!

– De mi van akkor, ha már nincs mit megmenteni? – kérdeztem vissza.

A következő napokban mindenki próbált tanácsot adni. Anna azt mondta: – Anya, ne hagyd magad megalázni! Gergő szerint: – Mindenki hibázik néha. Márton csak annyit mondott: – Sajnálom.

Egy hét múlva László visszajött. Leült velem szemben az asztalhoz.

– Ilona, nem akartalak bántani. Zsuzsa tényleg csak barát… lett volna. De veled már nem tudtam beszélgetni. Mindig csak a gyerekekről, az unokákról beszéltünk. Zsuzsa meghallgatott.

– És én? Én negyven évig nem hallgattalak meg? – kérdeztem könnyes szemmel.

– De igen… csak valahogy minden megváltozott.

Sokáig néztük egymást némán. Aztán egyszer csak azt mondtam:

– Ha tényleg csak beszélgettetek… akkor is elárultál engem. Mert nem nekem mondtad el azt, ami bántott.

Aznap este először sírtunk együtt hosszú évek óta. Nem volt könnyű megbocsátani. Nem is tudom, hogy teljesen sikerült-e valaha. De elkezdtünk újra beszélgetni. Elmentünk sétálni a Duna-partra, mint régen. Próbáltuk újra megtalálni egymást.

A gyerekek lassan elfogadták a helyzetet. Anna még mindig haragszik apjára. Gergő örül, hogy együtt maradtunk. Márton továbbra is hallgat.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg lehet-e újrakezdeni ennyi év után? Vagy csak félünk egyedül maradni?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy van olyan pont, ahonnan már nincs visszaút?