Visszatérni ahhoz, aki összetörte a szívemet – butaság vagy bátorság?

– Hogy voltál képes ezt tenni velem, Gábor? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem görcsösen szorította a bögre fülét. Az arcomon forró könnyek csorogtak végig, de nem töröltem le őket. Gábor csak állt velem szemben, lehajtott fejjel, mint egy kisfiú, akit rajtakaptak valami rosszaságon.

– Sajnálom, Zsuzsa. Nem akartam… – kezdte, de a hangja elhalt. Aztán csend lett. Olyan csend, amiben csak a hűtő zúgása hallatszott és a szívem zakatolása.

Ez volt az a pillanat, amikor minden megváltozott. Aznap este Gábor összepakolt néhány ruhát, és elment. Egyedül maradtam a kétségeimmel, a haragommal és azzal a kérdéssel: vajon én rontottam el mindent?

A nevem Zsuzsa. Egy átlagos magyar nő vagyok, aki egy átlagos panelban él Zuglóban. A történetem nem különleges – vagy talán mégis az, mert annyira hétköznapi. Mindenki ismer legalább egy ilyen történetet: szerelem, csalódás, újrakezdés… vagy visszaesés?

Gáborral tizenhat évesen ismerkedtem meg egy balatoni táborban. Ő volt a legviccesebb srác az egész társaságban, én pedig az a lány, aki mindig mindent túl komolyan vett. Mégis, valahogy működött köztünk minden. Tizennyolc évesen már együtt laktunk egy albérletben Kőbányán. Anyám persze kiakadt:

– Zsuzsa, hát normális vagy? Egy fiú miatt otthagyod az otthonod? – kiabálta, miközben a bőröndömet pakoltam.

– Anya, szeretem őt! – vágtam vissza dacosan.

Azt hittem, örökké tart majd. De nem tartott.

Az első repedések akkor jelentek meg, amikor Gábor elvesztette az állását egy logisztikai cégnél. Hónapokig otthon ült, játszott a gépen és sörözött. Én dolgoztam egy könyvelőirodában, próbáltam tartani magunkat. Egyre többet veszekedtünk pénzen, jövőn, azon, hogy miért nem akar gyereket.

Aztán jött az a bizonyos este. Egyik kolléganőm születésnapján túl sok bort ittam, és amikor hazaértem, Gábor nem volt otthon. Másnap reggel furcsa üzenetet találtam a telefonján egy ismeretlen nőtől: „Köszönöm az estét.”

Nem kellett több bizonyíték.

Az elkövetkező hetekben minden szétesett. Anyám azt mondta:

– Megmondtam neked! Az ilyenek sosem változnak meg!

A barátaim közül többen eltűntek mellőlem – mintha a válásom fertőző lett volna. Egyedül maradtam egy üres lakásban és egy üres élettel.

Az évek teltek. Próbáltam új életet kezdeni: beiratkoztam egy angol tanfolyamra, eljártam futni a Városligetbe, néha randiztam is – de sosem engedtem közel magamhoz senkit igazán. Mindig ott motoszkált bennem a félelem: mi van, ha újra becsapnak?

Aztán tavaly karácsonykor minden megváltozott.

Egyik este csörgött a telefonom. Gábor volt az.

– Szia Zsuzsa… Tudom, hogy nem kéne hívnom… de beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

A szívem kihagyott egy ütemet. Nem tudtam mit mondjak. Végül beleegyeztem.

Találkoztunk egy kávézóban a Keletinél. Gábor megváltozott: lefogyott, őszült a haja, és valahogy megtörtnek tűnt.

– Tudom, hogy nincs jogom kérni semmit… De szeretném jóvátenni azt, amit tettem – mondta.

– Jóvátenni? Hogy lehet ezt jóvátenni? – kérdeztem keserűen.

– Nem tudom – felelte –, de szeretném megpróbálni.

Aznap este órákig beszélgettünk. Elmesélte, hogy azóta sem találta meg a helyét; hogy az a nő csak kihasználta; hogy rájött: mindent elveszített.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: lehet-e újrakezdeni valamit, ami egyszer már összetört?

A következő hetekben többször találkoztunk. Elmentünk sétálni a Margitszigetre, néha főzött nekem vacsorát (most már tudott főzni!), és próbált újra közel kerülni hozzám. A barátnőim közül Eszter volt a leghangosabb ellenző:

– Zsuzsa! Ne légy már naiv! Az ilyenek sosem változnak! Csak kihasznál!

De volt bennem valami makacs remény: hátha most más lesz minden.

Anyám persze teljesen kiborult:

– Ha visszafogadod azt az embert, többet be ne tedd ide a lábad! – fenyegetett meg.

A húgommal is összevesztem emiatt:

– Te mindig mindenkinek megbocsátasz! Mikor tanulod már meg végre?

De én nem tudtam nemet mondani Gábornak. Talán mert féltem az egyedülléttől. Talán mert még mindig szerettem.

Egyik este Gábor elhozott magához vacsorára. Gyertyafényes asztal várt rám (sosem volt romantikus!), és egy levél feküdt a tányérom mellett:

„Tudom, hogy megbántottalak. Nem érdemellek meg téged. De ha adsz még egy esélyt… ígérem, mindent másképp csinálok.”

Sírtam. Ő is sírt.

Újra együtt vagyunk – legalábbis próbálkozunk. A családommal alig beszélek; Eszterrel is ritkábban találkozom. Sokan bolondnak tartanak. Néha magamat is annak érzem.

De amikor reggelente Gábor mellett ébredek fel – amikor látom rajta azt az őszinte igyekezetet –, akkor elhiszem: talán tényleg lehet újrakezdeni.

Persze vannak nehéz napok: néha még mindig félek attól, hogy újra becsap; néha összeveszünk apróságokon; néha úgy érzem, mindenki ellenem van.

De most először érzem azt is: ez az én döntésem. Nem anyámé, nem Eszteré – hanem az enyém.

Lehet-e megbocsátani valakinek azt, amit egyszer már nem tudtunk elviselni? Vagy csak újra ugyanabba a hibába sétálok bele?

Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg butaság visszatérni ahhoz, aki egyszer összetörte a szívünket?