Nem maradt sok időm, de eljöttél – Egy anya utolsó nyara a családjával

Nem maradt sok időm, de eljöttél. A hangom remegett, ahogy kimondtam ezt a mondatot, miközben a konyhaasztalnál ültem, a kezem a régi viaszosvászon terítőn pihent. Az ablakon túl a júniusi napfény arany csíkokat húzott végig a kertben, ahol a bodzabokor már virágzott. A szívem vadul vert, amikor megláttam Annát az udvar kapujában. Tizenhárom év után először.

– Anya… – szinte suttogta, mintha attól félne, hogy eltűnök, ha hangosabban szól.

– Gyere be, Anna. – Próbáltam mosolyogni, de az arcom csak egy fáradt grimaszra futotta. – Főztem neked lecsót. Tudom, hogy szereted.

Anna tétován lépett be, körbenézett a házban, ahol felnőtt. Minden ugyanott volt: a hímzett falvédő, a kopott kredenc, apád fényképe a falon. Csak mi változtunk meg közben.

– Hogy vagy? – kérdezte halkan.

– Nem jól. – Nem akartam hazudni. – Az orvos szerint… talán még egy nyaram van. Aztán…

Anna szeme megtelt könnyel. – Miért nem szóltál előbb?

– Mert haragudtál rám. És én is haragudtam rád. – A hangom elcsuklott. – De most már nincs időm haragudni.

Csend lett. Csak az óra kattogott a falon.

Aztán Anna leült velem szemben. – Sajnálom, hogy elmentem akkor. De nem bírtam tovább itthon. A veszekedések… az apu halála után minden szétesett.

– Tudom. Én sem bírtam volna ki a helyedben. De akkor is fájt, hogy elmentél Pestre, és évekig nem hívtál fel.

Anna lesütötte a szemét. – Azt hittem, te jobban vagy nélkülem.

Felnevettem – keserűen. – Egy anya sosem van jobban a gyereke nélkül.

A lecsó illata betöltötte a konyhát. Anna kanalazni kezdte, de alig evett pár falatot.

– És Zoli? – kérdeztem végül.

– Elváltunk tavaly. Nem ment… túl sok volt a munka, kevés az otthon. Most albérletben lakom Zuglóban. Egyedül.

– Sajnálom…

– Ne sajnáld! – nézett rám hirtelen keményen. – Inkább örülj neki! Legalább most végre azt csinálhatom, amit akarok.

Elmosolyodtam. – Akkor most azt akarod, hogy itt legyél velem?

Anna bólintott. – Igen. Ha még lehet…

Aznap este együtt ültünk ki a tornácra, néztük a csillagokat és hallgattuk a tücsköket. Anna mesélt Pestről, én meg a régi időkről: amikor még együtt főztünk lekvárt, amikor apád még élt és minden egyszerűbbnek tűnt.

A következő napokban Anna segített nekem: együtt kapáltunk a kertben, elmentünk a piacra, sőt még a szomszéd Marika nénivel is összefutottunk, aki rögtön kiszúrta:

– Na végre hazajött az asszony lánya! Már azt hittem, sose látlak többé!

Anna zavartan mosolygott. Éreztem rajta: nehéz neki visszajönni ebbe a faluba, ahol mindenki mindent tudni vél rólunk.

Egyik este aztán előkerült a régi doboz a padlásról: tele fényképekkel, levelekkel és gyerekrajzokkal.

– Emlékszel erre? – mutattam egy képet Annáról és az apjáról a Balaton partján.

Anna elmosolyodott. – Akkor voltam utoljára igazán boldog.

– Én is…

Aztán Anna hirtelen sírni kezdett.

– Anya… miért kellett mindennek így lennie? Miért kellett apunak meghalnia? Miért veszekedtünk annyit? Miért nem tudtunk szeretni egymást úgy igazán?

Átöleltem őt. Először tizenhárom év után.

– Nem tudom… Talán mert mindketten félünk kimondani azt, amit érzünk. Vagy mert azt hittük, van még időnk…

Az idő azonban elfogyott.

Július közepén jött meg az unokahúgom, Réka is Budapestről. Ő mindig is közelebb állt Annához, mint hozzám.

– Szia mama! – csókolt meg nevetve. – Na mi újság?

– Hát… öregszem! – próbáltam viccelődni.

Réka azonban komoly lett. – Anna mondta… hogy beteg vagy.

Bólintottam.

Réka leült mellém és halkan megszorította a kezemet. – Segítünk mindenben. Nem hagyunk magadra.

A következő hetekben újra család lettünk: főztünk együtt gulyást, mentünk fürödni a Tiszára, esténként társasoztunk vagy csak beszélgettünk a verandán. Anna néha még mindig feszengve mozgott itthon; Réka próbált oldani minden feszültséget viccekkel és történetekkel Pestről.

De voltak nehéz napok is: amikor annyira fájt mindenem, hogy csak feküdtem az ágyban és hallgattam Annát telefonálni az orvosommal; amikor Réka összeveszett Annával azon, ki vigye ki a szemetet; amikor Anna sírva fakadt egy este:

– Félek attól, hogy elveszítelek… És félek attól is, hogy ha meghalsz, végleg egyedül maradok ezen a világon!

Megsimogattam az arcát.

– Nem maradsz egyedül. Mindig itt leszek veled… valahol benned.

Augusztus végén már tudtam: tényleg ez az utolsó nyaram velük. Egyik délután Anna bejött hozzám:

– Anya… van valami, amit sosem mondtam el neked.

Felnéztem rá.

– Amikor elmentem Pestre… nem csak miattad mentem el. Hanem mert terhes voltam Zolitól… és elvetettem a babát. Nem tudtam mit kezdeni vele… nem akartam gyereket akkor… Félek attól azóta is, hogy ezért büntet engem az élet.

Sokáig csak ültem csendben.

Aztán megszorítottam a kezét.

– Nem haragszom rád ezért sem… Sosem haragudtam igazán rád semmiért. Csak féltem elveszíteni téged is apád után.

Anna zokogva borult rám.

Az utolsó hetekben már alig bírtam felkelni az ágyból. Anna és Réka felváltva ápoltak; néha Marika néni is átjött segíteni főzni vagy takarítani.

Egyik este Anna odahajolt hozzám:

– Anya… köszönöm mindent! Köszönöm, hogy megbocsátottál nekem… Köszönöm ezt az utolsó nyarat!

Elmosolyodtam és megsimogattam az arcát.

– Nincs mit megbocsátani… Csak szeressétek egymást tovább!

Most már tudom: nem az számít mennyi időnk van hátra, hanem hogy mit kezdünk vele és kikkel töltjük el azt az időt.

Vajon hányan merjük kimondani időben azt: „Szeretlek” vagy „Bocsáss meg”? És hányan várjuk meg vele azt a pillanatot, amikor már talán késő?