Cipőfűzők a folyosón: Egy házasság próbája a gyermektelenség árnyékában

– Zsófi, én ezt már nem bírom tovább! – szinte kiabáltam, miközben remegő kézzel próbáltam befűzni a cipőmet a folyosón. A reggeli fény hidegen csillant meg a csempén, Zsófi pedig ott állt a bejárati ajtó mellett, karba tett kézzel, vörös szemekkel. A haja kócos volt, arcán mély árkokat vájt az álmatlanság és a sírás. Még csak harmincnyolc éves, de mintha tízzel több lenne rajta.

– Laci, kérlek… – suttogta elcsukló hangon. – Ne most add fel. Csak még egyszer…

– Hányszor mondtad már ezt? – felnéztem rá, de nem bírtam sokáig tartani a tekintetét. – Tíz éve próbálkozunk. Klinikák, hormonok, gyógyszerek… Mindenhol csak várólisták és újabb kudarcok. Már nem tudok hinni benne.

– Nekem ez az életem! – hangja megremegett. – Te legalább dolgozol, van sikerélményed. Nekem csak ez maradt…

A csend fojtogató volt. Hallottam, ahogy a szomszéd ajtaja becsapódik, valaki lefelé trappol a lépcsőházban. Zsófi lassan lecsúszott a fal mentén, mintha összeroppanna.

Odamentem hozzá, letérdeltem mellé. – Ne csináld ezt magaddal… vagy velem. Nem vagyunk már fiatalok, de nem is vagyunk öregek. Lehetne még életünk… csak máshogy.

– Nekem nincs más út – nézett rám könnyes szemmel. – Ha most feladjuk, soha nem bocsátom meg magamnak.

Felálltam, felkaptam a táskámat. – Elmegyek a klinikára, ahogy ígértem. De utána… beszélnünk kell.

Az ajtó becsapódott mögöttem. A liftben néztem magam a tükörben: őszülő halánték, fáradt szemek. Vajon mikor lettem ennyire öreg? Mikor lettem ennyire kiégett?

A klinikán minden ismerős volt: a steril szag, az ideges párok a folyosón, a nővérke unott mosolya. A „mintaleadás” már rutinná vált. Kifelé menet összefutottam egy régi ismerőssel, Gáborral.

– Na mi újság? – kérdezte félhangosan.

– Ugyanaz – vontam vállat. – Próbálkozunk…

– Mi is öt évig csináltuk – sóhajtott. – Aztán elváltunk. Nem bírtuk tovább.

Ez a mondat egész nap visszhangzott bennem.

Este Zsófi már nyugodtabb volt. A konyhában ült, előtte egy csésze kamillatea és egy marék gyógyszer.

– Hívtak anyuék – mondta halkan. – Megint kérdezték, mikor lesz unoka.

– Mit mondtál?

– Hogy majd egyszer… vagy soha.

Leültem mellé. – Zsófi… én tényleg szeretlek. De félek attól, hogy ebbe mindketten beleroppanunk.

– Akkor menj el! – tört ki belőle hirtelen. – Menj el, ha nem bírod! Én nem tudom abbahagyni.

– Nem akarok elmenni… csak azt akarom, hogy ne csak erről szóljon az életünk.

– Neked könnyű! Neked van munkád, vannak barátaid! Nekem csak ez van! – zokogott fel.

Aztán hirtelen elcsendesedett. Csak ültünk egymás mellett a sötétben.

Másnap reggel Zsófi korán kelt, elment dolgozni a kozmetikai szalonba. Évek óta ugyanazokat az arcokat látta nap mint nap: Terike néni az örökös panaszaival, Viki a három gyerekével és az állandó fáradtságával.

– Zsófi, te miért nem vállalsz gyereket? – kérdezte egyszer Viki félvállról.

– Próbálkozunk – felelte Zsófi mosolyogva, de belül összeszorult a gyomra.

A szalonban mindenki tudta már: Zsófi „az a nő”, akinek nem lehet gyereke. Voltak, akik sajnálták, mások csak pletykáltak róla hátulról.

Este otthon újra szóba került az egész.

– Laci, beszéltem az orvossal. Most kellene újra próbálni…

– Most? Már megint? Nem lehetne várni egy kicsit?

– Ha várunk, még kevesebb esélyünk lesz! Már így is alig van remény!

– És ha soha nem lesz? Akkor mi lesz velünk?

Zsófi rám nézett: – Akkor legalább tudom, hogy mindent megtettem.

A következő hetekben minden ugyanúgy ment tovább: klinika, gyógyszerek, várakozás. Közben Laci egyre többet dolgozott túlórában; inkább maradt bent az irodában este tízig is, csak ne kelljen otthon szembenéznie Zsófi fájdalmával.

Egy este azonban váratlanul korán értem haza. Zsófi anyjával beszélt telefonon:

– Anyu, én már nem bírom… Laci sem… De ha most abbahagyom, egész életemben üres leszek…

Letette a telefont és rám nézett:

– Sajnálom… Nem akartam hallanod.

Leültem mellé és megfogtam a kezét:

– Nem akarom elveszíteni azt a nőt, akit szerettem… Nem akarom, hogy csak egy projekt legyek neked: „a gyerek apja” vagy „a donor”… Én társat akarok!

Zsófi sírva fakadt:

– Én is társ vagyok! De nekem ez az utolsó esélyem arra, hogy valaha anya legyek!

A családunkban is egyre nagyobb lett a feszültség. Anyám szerint „nem kell erőltetni”, apám szerint „az élet így hozta”. Zsófi anyja viszont minden ünnepen célozgatott:

– Bezzeg az unokatestvéredéknek már három gyerekük van…

Egy karácsonykor robbant ki igazán a vita:

– Miért nem fogadtok örökbe? – kérdezte anyósom.

Zsófi felpattant az asztaltól:

– Mert én akarom érezni! Akarom látni magamat benne! Nem akarok idegen gyereket!

Mindenki elhallgatott. Az ünnepnek vége lett.

A következő hónapokban Zsófi egyre zárkózottabb lett. Már nem beszélt barátokkal sem; csak dolgozott és járt orvoshoz. Éjszakánként gyakran sírt a fürdőszobában; azt hitte, nem hallom.

Egy este azonban odamentem hozzá:

– Meddig fogod még ezt csinálni magaddal?

Zsófi rám nézett: – Amíg bírom.

Egy nap aztán megtörtént: újabb sikertelen beültetés. Az orvos csak annyit mondott: „Sajnálom.” Hazafelé Zsófi némán bámulta az ablakot; én vezettem, de közben úgy éreztem magam, mint egy idegen mellette.

Otthon leültünk egymással szemben:

– Most akkor vége? – kérdeztem halkan.

Zsófi vállat vont: – Nem tudom… Talán még egyszer…

Felálltam és kimentem a teraszra. Néztem Budapest fényeit; minden ablak mögött egy másik élet zajlik. Vajon hányan érzik magukat ugyanilyen elveszettnek?

Azóta eltelt fél év. Nem próbálkoztunk újra. Néha úgy tűnik, mintha minden visszatért volna a régi kerékvágásba: dolgozunk, utazunk néha vidékre vagy külföldre is. De valami végleg eltört bennünk.

Zsófi néha még mindig megáll egy babakocsi mellett az utcán; én pedig ilyenkor inkább elfordítom a fejemet.

Nem tudom, mi lesz velünk öt vagy tíz év múlva. Együtt maradunk-e? Megbékélünk-e valaha ezzel az ürességgel?

Vajon tényleg lehet teljes életet élni gyermek nélkül Magyarországon? Vagy csak megtanuljuk elrejteni a hiányt egymás és önmagunk elől?