A Randivizsga: Amikor Szegénynek Tettettem Magam, Hogy Megtudjam, Ki Szeret Igazán

– Te tényleg ebben a cipőben jöttél? – kérdezte Zsófi, miközben végigmért a Deák téren. A cipőm orrán egy apró lyuk tátongott, direkt válogattam ki reggel a szekrényből. A kabátom is régi volt, a farmerom pedig kopott. – Miért, baj? – próbáltam mosolyogni, de éreztem, hogy már az első pillanatban elbukhat a tervem.

Az egész ötlet egy péntek esti borozás után született meg bennem. Ügyvéd vagyok egy menő budapesti irodában, harmincnégy évesen saját lakásom van a XI. kerületben, és sosem kellett aggódnom a pénz miatt. Mégis, minden kapcsolatom zátonyra futott. Mindig ott motoszkált bennem a gondolat: vajon engem szeretnek, vagy azt az életet, amit adni tudok? Egyik este a barátom, Gábor mondta ki hangosan: – Próbáld ki, mi lenne, ha nem mutatnád meg nekik, mid van! – És én elhatároztam: szegénynek fogom tettetni magam.

Az első randimat Zsófival beszéltem meg. Egy egyszerű kávézót választottam a Blahánál, nem azt a helyet, ahová általában vinném a lányokat. Már az első percekben éreztem, hogy valami nem stimmel. Zsófi végig az óráját nézte, és amikor szóba került a munkám, csak annyit mondtam: – Jogi asszisztens vagyok egy kis irodában. – Nem hazudtam teljesen, de messze volt az igazságtól. Zsófi arca elkomorult.

– És mikor lesz belőled ügyvéd? – kérdezte gúnyosan.

– Nem tudom… talán soha – válaszoltam halkan.

A randi végén Zsófi sietve elköszönt. Másnap már nem válaszolt az üzenetemre. Ez fájt, de valahol számítottam rá. A következő hetekben több lányt is megismertem: Esztert, aki már az első találkozón arról beszélt, mennyire fontos neki a biztonság; Katát, aki azt mondta, szereti az egyszerűséget, de amikor meglátta a régi telefonomat (direkt egy régi Nokiát vittem magammal), elnevette magát: – Ez most komoly?

Ahogy telt az idő, egyre inkább elbizonytalanodtam. Vajon tényleg mindenki csak a pénzre hajt? Vagy csak én választok rosszul? Egy este anyám hívott fel.

– Fiam, miért vagy ilyen levert mostanában? – kérdezte aggódva.

– Csak fáradt vagyok – hazudtam neki.

De valójában egyre jobban fájt az egész. Azt hittem, könnyű lesz lebuktatni azokat, akik csak az anyagiak miatt keresnek társaságot. De közben rájöttem: én sem vagyok őszinte. Nem csak nekik hazudok, hanem magamnak is.

Aztán jött Anna. Egy közös ismerősünk mutatott be minket egy társasjáték esten. Anna nem kérdezett semmit arról, mivel foglalkozom. Csak beszélgettünk: könyvekről, filmekről, gyerekkorról. Amikor elmeséltem neki, hogy vidékről jöttem fel Pestre egy bőrönddel és egy álommal, csak annyit mondott:

– Szerintem az emberek nem attól értékesek, amijük van.

Ezután többször találkoztunk. Egyszer elhívtam magamhoz – persze nem a saját lakásomba, hanem egy albérletbe, amit erre az időszakra béreltem ki. Anna hozott sütit és teát főzött. Nem zavarta a régi bútor vagy a kopott szőnyeg.

Egy este azonban lebuktam. Az egyik barátom véletlenül betoppant hozzánk és túl sokat mondott:

– Na mi van, Bence? Hogy bírod ezt a szerény életet? – nevetett.

Anna rám nézett.

– Miről beszél?

Kénytelen voltam mindent elmondani neki. Hogy ügyvéd vagyok, saját lakásom van és ezt az egészet csak azért csináltam, hogy megtudjam, ki szeret igazán.

Anna sokáig hallgatott. Aztán csak ennyit mondott:

– Te azt hitted, hogy mindenki hazudik neked… de közben te voltál az, aki végig hazudott.

Ez úgy ütött szíven, mint még semmi korábban. Anna felállt és elment. Napokig nem hallottam felőle.

Azóta is sokat gondolkodom ezen. Vajon tényleg lehet így keresni az igaz szerelmet? Vagy csak saját magamat csaptam be ezzel az egésszel?

Most itt ülök a Gellért-hegyen és nézem a várost. Vajon hányan élnek még ebben a hazugságban? Hányan félnek megmutatni magukat úgy igazán?

„Lehet-e őszinte kapcsolatot építeni titkokkal és próbákkal? Vagy csak akkor találhatjuk meg azt az embert, aki igazán hozzánk tartozik, ha először önmagunkkal vagyunk őszinték?”