Az Emlékezetes Randevú: Egy Este, Amely Mindent Megváltoztatott

A könyvesboltban találkoztam először Zoltánnal. Éppen egy régi, poros polc előtt álltam, amikor véletlenül összeütköztünk. Mindketten ugyanazt a könyvet akartuk levenni a polcról: egy klasszikus krimit, amelyet már régóta el akartam olvasni. Zoltán mosolygott rám, és azt mondta: „Úgy tűnik, mindketten rajongunk a rejtélyekért.” Ez a mondat volt az, ami elindította a beszélgetésünket. Aznap délután számot cseréltünk, és napokon át tartó izgalmas beszélgetések következtek.

Amikor Zoltán meghívott vacsorára egy kis olasz étterembe a belvárosban, izgatottan fogadtam el az ajánlatát. Az étterem hangulatos volt, a gyertyafények lágyan világították meg az asztalokat, és az olasz dallamok halkan szóltak a háttérben. Minden tökéletesnek tűnt.

Ahogy leültünk, Zoltán kedvesen mosolygott rám, és megkérdezte: „Mit szeretnél rendelni?” Én éppen válaszolni készültem, amikor megcsörrent a telefonja. Bocsánatkérően felvette, és néhány percig beszélt valakivel. Az arca komorrá vált, amikor letette a telefont.

„Minden rendben?” – kérdeztem aggódva.

Zoltán mélyet sóhajtott. „Csak egy kis családi probléma,” mondta halkan. „De ne aggódj, nem akarom, hogy ez elrontsa az estét.” Próbált mosolyogni, de láttam rajta, hogy valami nincs rendben.

A vacsora alatt próbáltam elterelni a figyelmét a problémáiról. Beszélgettünk könyvekről, filmekről és utazásokról. De ahogy telt az idő, egyre inkább éreztem, hogy valami feszültség van a levegőben.

A desszertnél Zoltán hirtelen megszólalt: „Van valami, amit el kell mondanom neked.” A szívem hevesen dobogott. „Tudod, hogy mennyire szeretem a rejtélyeket,” kezdte. „De van egy titok az életemben, amit eddig nem osztottam meg senkivel.”

Lélegzetvisszafojtva hallgattam. „Az apám…” – kezdte újra, de ekkor az étterem ajtaja kinyílt, és egy idősebb férfi lépett be. Zoltán arca elsápadt.

„Ő az apám,” suttogta. A férfi egyenesen az asztalunkhoz jött.

„Zoltán,” mondta kemény hangon. „Beszélnünk kell.”

Zoltán felállt, és bocsánatkérően rám nézett. „Elnézést kérek,” mondta halkan, majd követte az apját az étterem hátsó részébe.

Ott ültem egyedül az asztalnál, és próbáltam összerakni a darabokat. Mi lehetett az a titok? Miért volt ilyen feszült Zoltán? Az este folyamán egyre több kérdés merült fel bennem.

Néhány perc múlva Zoltán visszatért. Az arca fáradtnak és szomorúnak tűnt.

„Sajnálom,” mondta csendesen. „Nem akartam így alakuljon ez az este.”

„Mi történt?” – kérdeztem óvatosan.

Zoltán mélyet sóhajtott. „Az apám… ő nem csak az apám,” kezdte újra. „Ő egy híres bűnöző volt régen. Évekig bujkáltunk előle anyámmal. Most visszatért az életembe, és nem tudom, hogyan kezeljem ezt.”

A szavai sokkoltak. Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott némán, próbálva megérteni a helyzet súlyát.

„Ezért voltál olyan feszült ma este?” – kérdeztem végül.

Zoltán bólintott. „Igen. Nem tudom, mit tegyek most.” A hangja megtört volt.

Az este hátralévő részében próbáltam támogatni őt, amennyire csak tudtam. De ahogy hazafelé tartottam, nem tudtam szabadulni a gondolattól: vajon hogyan lehet továbblépni, amikor az igazság fájdalmasabb, mint a hazugság? Vajon képes leszek-e megbirkózni ezzel a helyzettel? És Zoltán? Ő hogyan fogja kezelni mindezt?