Cina nálam: Egy szerelem próbája előítéletek és elvárások között

– Már megint Vlad főzött neked? – kérdezte gúnyos mosollyal Zsófi, miközben a kanapén ülve a telefonját nyomkodta. A többiek is felnevettek, mintha valami különösen vicceset mondott volna. Én csak álltam a konyhaajtóban, a kezemben a gőzölgő rakott krumpli táljával, amit Vlad hozott át, és hirtelen úgy éreztem, mintha minden szem rám szegeződne.

– Hát, legalább nem nekem kellett főzni – próbáltam viccelni, de a hangom elcsuklott. A szobában csend lett, csak a villamos zúgása hallatszott az ablakon túlról. Zsófi felnézett rám, a szeme sarkában ott bujkált az ítélkezés.

– Tudod, Io, nem baj, ha egy pasi néha meglep egy vacsorával, de hogy mindig ő hozzon mindent? Ez azért fura – mondta, és a többiek bólogattak.

A szívem összeszorult. Vlad a konyhában volt, épp a salátát keverte. Hallotta mindent. Láttam rajta, hogy próbál nem törődni vele, de az arca megfeszült. Aznap este először éreztem igazán: a barátaim nem fogadják el őt. És talán én sem vagyok biztos magamban.

Miért is zavart ez ennyire? Hiszen Vlad kedves volt, figyelmes, mindig igyekezett örömet szerezni nekem. Nem volt gazdag – sőt, néha alig jött ki a pénzéből –, de sosem panaszkodott. Inkább főzött valami egyszerűt, csak hogy együtt lehessünk. Mégis, ahogy ott álltam a barátaim előtt, hirtelen szégyellni kezdtem magam. Mintha valami rosszat csinálnék.

A vacsora alatt mindenki feszült volt. Zsófi és Gergő összesúgtak, Dóri pedig látványosan tologatta a villáját a tányérján.

– Vlad, te mindig ilyen házias vagy? – kérdezte Gergő félmosollyal.

– Szeretek főzni – felelte Vlad halkan. – Meg hát… így legalább biztosan ízlik Iónak.

– Hát persze – mondta Zsófi. – Csak nehogy megszokja.

Aztán témát váltottak, de én már nem tudtam odafigyelni. Csak ültem ott, és azon gondolkodtam: vajon tényleg baj van velünk? Tényleg ciki, hogy Vlad nem tud étterembe vinni? Hogy néha ő hozza át a vacsorát?

Miután elmentek a barátaim, csend lett a lakásban. Vlad elmosogatott, én pedig csak ültem az ágy szélén.

– Sajnálom – mondtam halkan.

– Mit sajnálsz? – kérdezte Vlad.

– Hogy… ilyenek voltak veled. Hogy… talán igazuk van. Lehet, hogy jobbat érdemelnék.

Vlad letette a tányért, leült mellém.

– Ioana – mondta lágyan –, én nem tudok többet adni most. De amit adok, az szívből jön. Ha ez nem elég…

Nem fejezte be a mondatot. Csak ültünk ott egymás mellett. Éreztem, hogy sírni fogok.

Másnap reggel anyám hívott.

– Na, hogy ment a vacsora? – kérdezte vidáman.

– Jól… – hazudtam.

– És Vlad? Még mindig nincs rendes állása?

– Dolgozik – vágtam rá gyorsan. – Csak nem keres sokat.

Anyám sóhajtott.

– Drágám, tudod, hogy csak jót akarok neked. De gondolj bele: mi lesz így veletek? Egy férfinak kötelessége eltartani a családját.

Ismét ugyanaz az érzés: szégyen és bizonytalanság. Mintha mindenki azt várná tőlem, hogy jobbat válasszak. Hogy ne érjem be kevesebbel.

Aznap este Vlad később jött át. Fáradt volt, karikás szemekkel ült le mellém.

– Mi történt? – kérdeztem aggódva.

– Semmi különös – mondta –, csak sok volt a munka. Meg… gondolkodtam.

Féltem megkérdezni miről. De ő folytatta:

– Nem akarom, hogy miattam szégyenkezz. Ha úgy érzed…

– Ne mondd ezt! – vágtam közbe. – Nem miattad szégyenkezem. Hanem magam miatt. Hogy nem tudok kiállni melletted… mellettünk.

Vlad megfogta a kezem.

– Én szeretlek téged. De ha te nem vagy biztos magadban…

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Olyan nehéz volt kimondani:

– Félek attól, hogy egyedül maradok. Félek attól is, hogy ha veled maradok, mindenki lenéz majd minket…

Vlad csak nézett rám sokáig.

– Én nem tudok mást lenni – mondta végül halkan. – Csak önmagam.

Aznap este nem aludtam jól. Forgolódtam az ágyban, hallgattam a város zaját odakintről: egy mentő szirénája, egy részeg kiabálása az utcán… és közben azon gondolkodtam: tényleg ennyire számít mások véleménye? Tényleg fontosabb az anyagi biztonság vagy a társadalmi elvárások annál, amit együtt érzünk?

Másnap reggel felhívtam Zsófit.

– Szerinted tényleg ciki Vlad? – kérdeztem tőle egyenesen.

Zsófi hallgatott egy pillanatig.

– Nem ciki… csak furcsa. Nem ezt szoktuk meg. De ha boldog vagy vele…

Letettem a telefont és mély levegőt vettem. Talán tényleg csak ennyi kellene: kiállni magamért és azért, akit szeretek.

Este Vlad átjött egy csokor mezei virággal és egy doboz házi pogácsával.

– Nem tudok többet adni – mondta mosolyogva –, de remélem, ez elég lesz.

Megöleltem őt és akkor eldöntöttem: nem érdekel többé mások véleménye. Ez az én életem, az én döntésem.

De vajon tényleg képes leszek kitartani mellette minden nehézség ellenére? Vagy újra elbizonytalanodom majd? Ti mit tennétek a helyemben?