Első szerelem, utolsó találkozás – Egy érettségi találkozó titkai
– Judit, te vagy az? – hallottam meg a hangját a hátam mögött, miközben épp egy pohár bort próbáltam kiimádkozni a pincér kezéből. A hangja mélyebb volt, mint emlékeztem, de abban a pillanatban minden más zaj elhalkult körülöttem. Megfordultam, és ott állt előttem Gábor – az első szerelmem. Az arca barázdáltabb lett, haja teljesen ősz, de a szeme ugyanúgy csillogott, mint harminc éve, amikor először mondta ki: szeretlek.
A szívem hevesen vert, mintha újra tizenhét lennék. – Gábor… – suttogtam. – Hát te is eljöttél.
– Nem hagyhattam ki – mosolygott rám szelíden. – Tudtam, hogy itt leszel.
A teremben mindenki nevetett, tósztokat mondtak, de én csak őt láttam. Az emlékek úgy törtek rám, mint egy vihar: az első csókunk a Duna-parton, amikor azt hittük, örökké tart majd minden. Aztán az érettségi utáni nyár, amikor apám megtiltotta, hogy találkozzak vele. „Nem való hozzád az a fiú!” – mondta akkor. „Neked többre kell vinned!” Anyám csak hallgatott, de a tekintetében ott volt a félelem: mi lesz velem, ha nem hallgatok rájuk?
Gábor akkoriban már dolgozott az építkezésen, én pedig felvételiztem az orvosira. Egyik este titokban találkoztunk a régi játszótéren.
– Judit, én nem akarok nélküled élni – mondta akkor. – Gyere velem Pestre! Kezdjük újra!
De én gyáva voltam. Féltem mindentől: apám haragjától, anyám csalódottságától, attól, hogy elrontom az életem. Így hát nemet mondtam neki. Aznap este sírva mentem haza, és soha többé nem beszéltünk.
Most pedig itt állt előttem, harminc évvel később.
– Hogy vagy? – kérdezte halkan.
– Jól vagyok… – hazudtam. – Van két fiam, orvos lettem. És te?
– Építész lettem végül – felelte büszkén. – Van egy lányom. De Judit… – elhallgatott egy pillanatra. – Sosem felejtettelek el.
A szavak úgy hasítottak belém, mint egy kés. Eszembe jutottak a magányos esték, amikor a férjemmel egymás mellett feküdtünk az ágyban, de valójában fényévekre voltunk egymástól. A fiaink már felnőttek, én pedig csak dolgoztam és dolgoztam, hogy ne kelljen gondolkodnom azon, mit veszítettem el.
– Miért most jössz ezzel? – kérdeztem remegő hangon.
– Mert most először mertem szembenézni vele – felelte. – Akkoriban mindketten gyávák voltunk. Én sem harcoltam érted eléggé.
A könnyeim végigfolytak az arcomon. A terem hirtelen túl kicsinek tűnt, a levegő fojtogató lett.
– Judit néni! – szólított meg valaki hátulról. Az egyik volt osztálytársam lánya volt az. – Anyu keres téged!
Bólintottam, de még egyszer Gábor szemébe néztem.
– Sajnálom… annyi mindent sajnálok.
– Én is – mondta halkan.
Az este hátralévő részében csak messziről figyeltem őt. Láttam, ahogy beszélget másokkal, nevet, de néha rám pillantott. Vajon ő is azon gondolkodik-e, mi lett volna, ha akkor másképp döntünk?
Hazafelé menet a villamoson bámultam ki az ablakon. Budapest fényei elsuhantak mellettem. Otthon várt rám a férjem – csendes ember lett belőle az évek alatt –, és tudtam: sosem fogom neki elmondani ezt a találkozást.
De magamnak sem tudok megbocsátani.
Vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hányan választják a biztonságot a boldogság helyett? És vajon lehet-e még újrakezdeni ennyi év után?