Szerelem a kerítésen túl – Egy anya harca a boldogságért

– Mit csinálsz, anya?! Megőrültél?! – ordította Bence, a fiam, miközben az arca vörös volt, mint a paprika. A konyhaasztalra csapott, hogy még jobban érezzem a szavai súlyát. – Te… a szomszéddal? Az öreg furcsával a kerítés túloldaláról?

Ott álltam, kezemben még ott volt a konyharuha, amit az imént használtam. A szívem hevesen vert, de próbáltam nyugodt maradni. Nem erre a reakcióra számítottam, amikor végre összeszedtem a bátorságomat, hogy elmondjam neki: hónapok óta találkozgatok Sándor bácsival, a szomszédunkkal. Hogy beszélgetünk, sétálunk, és valahogy… jól érzem magam mellette.

– Bence, kérlek… – kezdtem halkan, de ő közbevágott.

– Ne kérj semmit! Hogy tehetted ezt apu után? Hogy lehetsz ilyen önző? – kiabálta, és a hangja remegett. Tudtam, hogy nem csak dühös, hanem csalódott is.

A férjem, Gábor, három éve halt meg. Azóta csak ketten voltunk Bencével ebben a régi pesti lakásban. Mindent megtettem érte: dolgoztam, főztem, tanultam vele. De a magány lassan felemésztett. Sándor bácsi – vagy ahogy mindenki hívja a házban: Sanyi – eleinte csak segített cipekedni vagy elkapott egy-egy vicces megjegyzést a lépcsőházban. Aztán egy nap meghívott egy teára. És valami megváltozott.

– Nem értheted… – suttogtam.

– Dehogynem! – vágott vissza Bence. – Te csak magadra gondolsz! Nekem már nincs apám, most meg te is elárulsz?!

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy Sanyi nem akarja pótolni az apját. Csak… jó vele beszélgetni. Jó újra nevetni. Jó érezni, hogy valaki figyel rám.

Aznap este Bence becsapta maga mögött az ajtót és elment. Nem tudtam, hova ment – csak azt tudtam, hogy most minden darabokra hullott.

Napokig csend volt köztünk. Ő későn jött haza, én pedig csak ültem a konyhában és bámultam a teáscsészét, amit Sanyi adott nekem ajándékba. Néha átjött hozzám egy-egy süteménnyel vagy virággal, de mindig csak az ajtóban állt meg.

– Nem akarom zavarni… – mondta egyszer halkan.

– Nem te zavarsz – feleltem –, hanem az egész helyzet.

Egyik este Bence váratlanul korán jött haza. Sanyi épp nálam volt: sakkoztunk és nevettünk valamin. Amint Bence meglátta őt, megállt az ajtóban.

– Ez komoly? – kérdezte fojtott hangon.

Sanyi felállt és csendben elköszönt.

– Bence… – kezdtem újra.

– Ne is próbáld! – mondta és becsapta maga mögött a szobája ajtaját.

Aznap éjjel nem aludtam. Végiggondoltam mindent: vajon tényleg önző vagyok? Vajon tényleg elárulom a fiamat azzal, hogy újra boldog akarok lenni? Vagy csak ő nem tudja elfogadni, hogy én is ember vagyok?

Másnap reggel Bence leült velem szemben a konyhában. Sokáig hallgatott, aztán megszólalt:

– Anya… én nem akarom elveszíteni azt, ami maradt nekünk. Félek, hogy ha te is továbblépsz, akkor már semmi sem lesz olyan, mint régen.

Megfogtam a kezét.

– Semmi sem lesz már olyan, mint régen – mondtam halkan –, de attól még lehet jó. Sanyi nem akarja elvenni tőled az emlékeket apuról. Csak szeretne mellettem lenni… és én is szeretnék újra élni.

Bence elhúzta a kezét és felállt.

– Nekem ez most sok – mondta –, de majd… majd gondolkodom rajta.

Hetek teltek el így: feszültségben és csendben. Sanyi türelmes volt; sosem erőltetett semmit. Néha együtt sétáltunk a Duna-parton vagy beültünk egy cukrászdába a Bartók Béla úton. Éreztem magamban az örömöt – de mindig ott volt bennem a bűntudat is.

Egy vasárnap reggel Bence váratlanul bejött a konyhába.

– Anya… beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

Leültünk egymással szemben.

– Próbáltam megérteni téged – mondta –, de még mindig nehéz. Viszont látom rajtad, hogy boldogabb vagy mostanában… És talán nekem is tovább kell lépnem.

Elmosolyodtam és megöleltem őt. Tudtam, hogy hosszú út áll előttünk, de talán van remény arra, hogy újra család legyünk – másképp, mint régen.

Most itt ülök és azon gondolkodom: vajon hányan vannak még olyanok, akik félnek újrakezdeni csak azért, mert mások ítélkeznek felettük? Vajon tényleg bűn-e boldognak lenni egy veszteség után?