Újra megtalálni Esztert: Egy elveszett gyermekkori szerelem nyomában

– Eszter? – A hangom remegett, ahogy kimondtam a nevét, mintha a torkomban rekedt volna minden kimondatlan szó az elmúlt tizenöt évből. A Keleti pályaudvar peronján állt, egy kopott farmerdzsekiben, haját szél borzolta. Nem nézett rám azonnal, csak amikor újra megszólítottam: – Eszter, te vagy az?

A szívem úgy vert, mintha újra tizenöt éves lennék, és a régi, szürke panelházak között várnám, hogy leérjen a játszótérre. Akkoriban minden egyszerűnek tűnt: suli után együtt mentünk haza, a Margit-szigeten fagyiztunk, és titokban szerelmes leveleket csempésztünk egymás padjába. Aztán egy nap Eszter családja hirtelen elköltözött vidékre. Egy szó nélkül eltűnt az életemből. Azóta is minden évben, amikor a nyár első meleg napja megcsapott, eszembe jutott: mi lett volna, ha marad?

Most itt állt előttem, felnőttként. Az arca ismerős volt, de a szemeiben valami idegen csillogott. – Szia, Gergő – mondta végül halkan. – Rég volt már.

Azt hittem, majd könnyű lesz beszélgetni vele, de minden mondat nehéz volt, mint egy kő. – Hogy vagy? – kérdeztem végül.

– Megvagyok – vont vállat. – Te?

Hazudtam volna, ha azt mondom, jól vagyok. Az utóbbi években minden szétesett körülöttem: apám meghalt rákban, anyám depressziós lett, a bátyámmal pedig évek óta nem beszélünk. A munkahelyemen is csak vegetálok; egy budapesti irodában ülök napi nyolc órát, és esténként üres lakásba megyek haza. De ezt nem mondhattam el neki. Csak annyit feleltem: – Megvagyok én is.

A vonat sípolt, emberek tolongtak körülöttünk. Eszter idegesen nézett körbe. – Sietnem kell – mondta. – Anyám vár otthon.

– Megadod a számod? – kérdeztem gyorsan.

Egy pillanatig habozott, aztán beírta a telefonomba: „Eszter”. Amikor elment, ott maradtam a peronon, és úgy éreztem magam, mint egy gyerek, akit elhagytak.

Aznap este órákig bámultam a telefon kijelzőjét. Írjak neki? Várjak? Végül csak annyit írtam: „Jó volt látni.” Másnap reggel válaszolt: „Engem is.”

Az elkövetkező hetekben néha írtunk egymásnak. Kiderült, hogy Eszter visszaköltözött Budapestre az anyjával, mert az apja meghalt tavaly ősszel. Egy kis könyvesboltban dolgozik a Bartók Béla úton. Egyik péntek délután találkoztunk újra; sétáltunk a Gellért-hegyen, beszélgettünk a múltról és arról, mennyi minden változott.

– Emlékszel arra a nyárra, amikor együtt bicikliztünk le Szentendrére? – kérdeztem.

– Hogyne emlékeznék! – nevetett fel először azóta, hogy újra találkoztunk. – Akkor estem el először biciklivel.

– És én sírtam helyetted is – mondtam mosolyogva.

A nevetése hirtelen elhalt. – Gergő… nem tudom, mit vársz ettől az egésztől.

– Én sem tudom – vallottam be őszintén. – Csak… hiányoztál.

A következő hetekben egyre többet találkoztunk. Néha úgy éreztem, mintha visszakaptam volna valamit abból a régi boldogságból. De mindig ott volt közöttünk valami kimondatlan feszültség. Egy este Eszter nálam maradt vacsorára; anyám hívott fel közben.

– Ki van nálad? – kérdezte gyanakodva.

– Egy barátom – feleltem gyorsan.

– Remélem, nem az a lány…

Anyám sosem bocsátotta meg Eszter családjának, hogy annak idején „cserbenhagytak”. Gyerekkoromban mindig azt mondta: „Az ilyen emberek nem valók hozzánk.” Most is éreztem a hangjában a régi keserűséget.

Eszter és én próbáltuk újraépíteni azt, ami egyszer volt köztünk, de minden alkalommal szembesültünk azzal, hogy felnőttként már mások vagyunk. Egyik este Eszter sírva fakadt nálam.

– Nem tudom ezt csinálni… Annyi minden történt velem azóta… Nem vagyok már az a lány, akit szerettél.

– Én sem vagyok ugyanaz a fiú – mondtam halkan.

A következő napokban kevesebbet beszéltünk. Éreztem, hogy távolodik tőlem. Egy vasárnap reggel kaptam tőle egy üzenetet: „Köszönöm mindent. Vigyázz magadra.”

Ott ültem a konyhaasztalnál, kezemben a telefonnal, és csak bámultam ki az ablakon a szürke budapesti égboltra. Vajon tényleg lehet újrakezdeni valamit, ami egyszer már véget ért? Vagy csak magamat áltattam végig?

Talán mindannyian csak kergetjük a múltat… De vajon érdemes-e harcolni azért, ami egyszer már elveszett?