Zoé vak szerelme Balázs iránt: Egy anya figyelmeztetése

„Zoé, kérlek, hallgass meg!” – könyörgött anyám, miközben a konyhaasztalnál ülve próbáltam elkerülni a tekintetét. „Balázs nem az, akinek gondolod. Csak a lakásodra hajt.” A szavai élesen hasítottak belém, de nem akartam hinni neki. Balázs volt az első férfi, aki igazán érdeklődött irántam, és nem tudtam elképzelni, hogy rossz szándékai lennének.

Minden egy kávézóban kezdődött, ahol egy esős délutánon találkoztunk. Éppen egy könyvet olvastam, amikor leült mellém. „Szia, láttam, hogy ezt a könyvet olvasod. Én is szeretem ezt az írót,” mondta mosolyogva. Azonnal megfogott a kedvessége és a közvetlensége. Nem voltam soha az a lány, akit a férfiak megfordulnak az utcán, de Balázs más volt. Úgy éreztem, végre valaki lát engem.

Az első találkozásunk után minden nap beszéltünk. Balázs elbűvölt a történeteivel és azzal, ahogyan figyelt rám. Egy hónap múlva már úgy éreztem, mintha mindig is ismertük volna egymást. Anyám azonban nem osztozott az örömömben. „Zoé, nem ismered őt eléggé,” mondta újra és újra. „Nem akarom, hogy megbántson téged.”

De én csak legyintettem. „Anya, te mindig túl aggódsz,” válaszoltam türelmetlenül. „Balázs más. Ő tényleg szeret engem.” Anyám sóhajtott, de nem mondott többet.

Egyik este Balázs vacsorára hívott meg magához. Az asztal gyertyafényben úszott, és minden tökéletesnek tűnt. „Zoé, szeretnék veled komolyabban beszélni,” kezdte el komolyan. „Gondolkodtam rajta, hogy összeköltözhetnénk.” A szívem hevesen vert az izgalomtól. Ez volt az a pillanat, amire vártam.

De amikor elmondtam anyámnak a hírt, láttam a csalódottságot az arcán. „Zoé, kérlek, ne siess,” mondta csendesen. „Gondold át alaposan.” De én már döntöttem.

Az összeköltözés után minden megváltozott. Balázs egyre több időt töltött a lakásomban, és lassan átvette az irányítást az életem felett. Eleinte nem vettem észre a jeleket. Azt hittem, csak segíteni akar nekem.

Egy nap azonban véletlenül meghallottam egy telefonbeszélgetését. „Igen, hamarosan meglesz a lakás,” mondta valakinek a vonal másik végén. A szívem összeszorult. Nem akartam hinni a fülemnek.

Amikor szembesítettem vele, tagadta mindent. „Zoé, félreértettél,” próbálta magyarázni. De a bizalom már megingott bennem.

Aznap este anyámhoz mentem sírva. „Anya, igazad volt,” zokogtam a vállán. „Balázs csak kihasznált engem.” Anyám szorosan átölelt. „Zoé, mindig itt leszek neked,” suttogta.

A szakítás fájdalmas volt, de szükséges. Balázs eltűnt az életemből, és én újra kezdtem építeni magam. Az anyámmal való kapcsolatom erősebb lett, mint valaha.

Most már tudom, hogy néha a szerelem vakít el minket annyira, hogy nem látjuk meg az igazságot. De vajon tanulunk-e valaha ezekből a hibákból? Vagy újra és újra ugyanazokat a köröket futjuk?”