A valóság kezelése, miközben a párom a fantáziába menekül
Minden egy elbocsátással kezdődött. Péter egy budapesti tech startupnál dolgozott, amit nagyon szeretett és amiben kiválóan teljesített. De amikor a cég leépített, ő is azok közé tartozott, akik hirtelen munkanélkülivé váltak. Eleinte optimisták voltunk. Péter biztosított róla, hogy ez csak egy kis akadály az úton, és hamarosan talál valami újat. Volt némi megtakarításunk és végkielégítése is, ami egy ideig kitartott.
Kezdetben Péter proaktív volt. Frissítette az önéletrajzát, kapcsolatba lépett korábbi kollégáival, sőt néhány interjúra is elment. De ahogy a hetek hónapokká váltak anélkül, hogy bármilyen állásajánlatot kapott volna, lelkesedése alábbhagyott. Egyre több időt töltött otthon, gyakran a számítógép képernyőjéhez ragadva. Ami kezdetben csak időtöltés volt, gyorsan megszállottsággá vált.
Péter vigaszt talált az online játékok virtuális világában. Órákat töltött ezekben a játékokban elmerülve, gyakran elveszítve az időérzékét. Eközben nekem kellett összeszednem a mindennapi életünk darabjait. Teljes munkaidőben dolgoztam ápolónőként, ami hosszú órákat és érzelmi kitartást igényelt. Emellett a háztartásunkat is irányítanom kellett, és gondoskodnom kellett két kisgyermekünkről, Liliről és Noéról.
Lili, a hatéves élénk kislányunk gyakran kérdezte, miért van Apa mindig elfoglalva a „számítógépes játékaival”. Noé, aki csak hároméves volt, túl fiatal volt ahhoz, hogy megértse, de érezte a feszültséget a házban. Próbáltam megóvni őket a Péterrel köztem növekvő feszültségtől, de nem volt könnyű.
Pénzügyileg egyre szorosabb lett a helyzet. A megtakarításaink fogytak, és a végkielégítés is rég elfogyott. További műszakokat vállaltam a kórházban, hogy kijöjjünk a pénzből, de ez kimerítő volt. Úgy éreztem magam, mintha folyamatosan üresen futnék, anélkül hogy időm lenne magamra vagy a családomra.
Próbáltam beszélni Péterrel az aggodalmaimról. Szerettem volna, ha látja, hogyan hat ránk mindez. De minden beszélgetés frusztrációval végződött. Azt állította, hogy szüksége van erre a menekülésre ahhoz, hogy megbirkózzon a munkanélküliség stresszével. Megígérte, hogy hamarosan újra elkezd állásokat keresni, de ezek az ígéretek sosem teljesültek.
Ahogy telt az idő, egyre elszigeteltebbnek éreztem magam. A barátok és családtagok támogatást ajánlottak fel, de nehéz volt elmagyarázni a helyzetet anélkül, hogy úgy éreztem volna, elárulom Pétert. Szerettem őt és támogatni akartam ebben a nehéz időszakban, de szükségem volt rá is, hogy jelen legyen a családunk életében.
A töréspont egy este jött el, amikor Lilinek iskolai előadása volt. Hetekig gyakorolt és nagyon izgatott volt, hogy lássuk őt fellépni. De amikor eljött a napja, Péter annyira belemerült a játékába, hogy nem vette észre az időt. Késve érkeztünk meg, lemaradva Lili nagy pillanatáról. A csalódottság Lili arcán szívszorító volt.
Aznap este, miután lefektettem a gyerekeket aludni, újra szembesítettem Pétert. Ezúttal nem tartottam vissza semmit. Elmondtam neki, hogyan hat ránk az ő távolléte és mennyire szükségünk van rá az életünkben. Nehéz beszélgetés volt tele könnyekkel és haraggal.
Péter csendben hallgatott, de nem sok mondanivalója volt válaszul. Reméltem, hogy ez ébresztő lesz számára, de mélyen belül attól tartottam, hogy ez nem lesz elég.
Ahogy azon az éjszakán ébren feküdtem, rájöttem, hogy lehet, hogy a dolgok nem változnak meg egyhamar. Meg kellett találnom a módját annak, hogy továbbmenjek a gyermekeink és magam érdekében. Nem ez volt az élet, amit elképzeltem magunknak, de ez volt az a valóság, amiben éltünk.