Az a Nap, Amikor Megbántam, Hogy Kezeskedtem az Unokatestvéremért, Jánosért
Azt mondják, hogy a vér nem válik vízzé, de néha éppen ez a kötelék vezethet félre minket. Ezt a saját bőrömön tapasztaltam meg, amikor kezeskedtem az unokatestvéremért, Jánosért, és meggyőztem a főnökömet, hogy adjon neki egy esélyt a cégünknél. Ez egy olyan döntés volt, amely hónapokig kísértett.
János és én együtt nőttünk fel egy kisvárosban Magyarországon. Inkább voltunk testvérek, mint unokatestvérek; mindent megosztottunk egymással, a játékoktól kezdve a tinédzserkori titkokig. Ahogy azonban felnőttünk, útjaink elváltak. Én egyetemre mentem, és végül egy neves marketing cégnél helyezkedtem el Budapesten. János ezzel szemben nehezen találta meg a helyét, egyik munkából a másikba sodródott.
Amikor János egy este felhívott, hangja kétségbeeséssel volt teli. Épp elvesztette az állását, és közel állt ahhoz, hogy elveszítse a lakását is. „Csak egy esélyre van szükségem,” könyörgött. „Tudom, hogy jobban tudnék teljesíteni, ha valaki csak hinne bennem.”
A szívem megszakadt érte. A múltbeli kudarcai ellenére hittem a potenciáljában. Így hát a jobb belátásom és a fejemben megszólaló kis hang ellenére megkerestem a főnökömet, Kovács urat.
„János keményen dolgozik,” biztosítottam őt. „Csak valakinek hinnie kell benne.”
Kovács úr habozott, de beleegyezett, hogy próbaidőre felveszi Jánost asszisztensként az osztályunkra. Megkönnyebbültem és reménykedtem, hogy ez lesz János fordulópontja.
Kezdetben úgy tűnt, minden rendben van. János pontos volt és lelkesedett a tanulás iránt. Azonban nem telt el sok idő, mire repedések kezdtek megjelenni. Elkezdte lekésni a határidőket és gondatlan hibákat követett el, amelyek időbe és pénzbe kerültek a cégnek. Gyakrabban fedeztem őt, remélve, hogy végül megtalálja a helyét.
Az utolsó csepp egy fontos ügyfélprezentáció során jött el. Jánosnak kellett volna elkészítenie a diavetítést és biztosítania az összes szükséges anyagot. Ehelyett késve érkezett meg, rendezetlenül és a szükséges dokumentumok nélkül. A prezentáció katasztrófa volt, és elvesztettük az ügyfelet.
Kovács úr másnap behívott az irodájába. „Bíztam az ítélőképességedben,” mondta csalódottan. „De ez sokba került nekünk.”
Szégyelltem magam és felelősnek éreztem magam a János által okozott káoszért. Amikor szembesítettem őt ezzel, csak vállat vont, stresszre és személyes problémákra hivatkozva. De tudtam, hogy ennél többről van szó; ez egy viselkedési minta volt, amit nem tudott levetkőzni.
Egy héttel később János egyszerűen nem jelent meg többé. Szó nélkül eltűnt, engem hagyva magamra az általa okozott következményekkel. A munkahelyi hírnevem csorbát szenvedett, és hónapokba telt visszaszerezni kollégáim és feletteseim bizalmát.
Visszatekintve rájöttem, hogy a családi hűség elhomályosította az ítélőképességemet. Annyira szerettem volna, hogy János sikeres legyen, hogy figyelmen kívül hagytam a figyelmeztető jeleket. Ez egy kemény lecke volt annak megértésében, hogy néha bármennyire is szeretnénk segíteni valakinek, először nekik kell akarniuk segíteni magukon.