„Elmegyek, és nem nézek vissza,” suttogta

Azon a napon, amikor Eszter elment, az ég szürke volt, tükrözve a szívem nehézségét. A lányunk, Anna, csak hároméves volt, boldogan mit sem sejtve a szülei között dúló viharról. Eszterrel közel egy évtizede voltunk együtt, de az utóbbi évek tele voltak veszekedésekkel és félreértésekkel. Valaha csapatként működtünk, de valahol útközben elvesztettük egymást.

Kis nézeteltérésekkel kezdődött—hogyan neveljük Annát, hogyan kezeljük a pénzügyeinket, hogyan töltsük a hétvégéinket. De ezek a kis nézeteltérések nagyobb problémákká nőttek, amelyeket egyikünk sem tudott megoldani. Mindketten makacsok voltunk, mindketten meg voltunk győződve arról, hogy igazunk van, és egyikünk sem volt hajlandó kompromisszumot kötni.

Eszter mindig is a kalandvágyóbb volt, az álmodozó. Utazni akart, új helyeket felfedezni, a saját feltételei szerint élni az életét. Én inkább a földhözragadt voltam, arra összpontosítva, hogy stabil életet építsek a családunknak. Azt hittem, helyesen cselekszem azzal, hogy hosszú órákat dolgozom és spórolok a jövőre, de közben elhanyagoltam a jelent.

Az éjszaka, mielőtt elment volna, újabb veszekedésünk volt. Valami jelentéktelen dologról szólt—mit együnk vacsorára—de gyorsan kiabálássá fajult mindenről, ami rossz volt a házasságunkban. Eszter azzal vádolt, hogy irányító és érzéketlen vagyok; én pedig azzal vádoltam őt, hogy felelőtlen és önző. Haraggal feküdtünk le aludni, ahogy gyakran tettük.

Másnap reggel Eszter csendben pakolt egy bőröndöt. Az ajtóból figyeltem őt, a szívem hevesen vert a mellkasomban. „Hová mész?” kérdeztem, próbálva megőrizni a hangom nyugalmát.

„Szükségem van egy kis térre,” válaszolta anélkül, hogy rám nézett volna. „Ezt már nem bírom tovább.”

„És mi lesz Annával?” kérdeztem, miközben a pánik fojtogatta a torkomat.

„Neki jobb lesz veled,” mondta halkan Eszter. „Nem vagyok erre alkalmas.”

A szavai úgy ütöttek meg, mint egy gyomros. Szerettem volna vitatkozni vele, könyörögni neki, hogy maradjon, de valami a szemében azt mondta nekem, hogy már késő. Már elment.

Ahogy kilépett az ajtón, Anna odatotyogott hozzám, szorongatva kedvenc plüssállatát. „Hová megy anya?” kérdezte kis hangján.

„Elutazik,” mondtam mosolyt erőltetve magamra. „De hamarosan látjuk őt.”

De mélyen belül tudtam, hogy ez nem igaz. Eszter nemcsak engem hagyott el; minket hagyott el. És bármennyire is fájt, nem tudtam teljesen őt hibáztatni. Mindketten hozzájárultunk a házasságunk összeomlásához.

A következő hetekben küzdöttem az egyedülálló szülői élethez való alkalmazkodással. Nagyon hiányzott Eszter, de erősnek kellett lennem Anna miatt. Most nagyobb szüksége volt rám, mint valaha.

Gyakran tűnődtem azon, hol lehet Eszter és mit csinálhat. Boldog? Megbánta-e, hogy elment? De ezek a kérdések megválaszolatlanok maradtak.

A történetünknek nem lett boldog vége. Eszter soha nem jött vissza, és soha nem békültünk ki. De idővel megtanultam elfogadni, hogy vannak dolgok, amik kívül esnek az irányításunkon. Csak annyit tehettem, hogy a lehető legjobb apa legyek Annának és reméljem, hogy egy nap megérti majd, miért ment el az anyja.