„Nagynéném Utolsó Pillanatban Meghozott Döntése Nehéz Helyzetbe Hozott Minket”

Tavaly ősszel, amikor a levelek aranyszínűvé váltak és a levegő hűvösebb lett, a férjemet, Tamást súlyos hörghuruttal diagnosztizálták. Az orvos szigorú tanácsa egyértelmű volt: sok pihenésre és stresszmentes környezetre van szüksége a teljes felépüléshez. Dolgozó anyaként, akinek igencsak megterhelő munkája van, tudtam, hogy egyedül nem fogom tudni megoldani. Gyors segítségre volt szükségünk.

Tamás állapota annyira súlyos volt, hogy néhány napra kórházba került. Ez idő alatt próbáltam egyensúlyozni a munka, a kórházi látogatások és kétéves kislányunk, Lili ellátása között. Kimerítő volt, de folyamatosan azt mondogattam magamnak, hogy ez csak átmeneti. Amint Tamás hazajön, minden könnyebb lesz – vagy legalábbis ezt hittem.

A nagynéném, aki közel lakott hozzánk és mindig támogató volt, felajánlotta, hogy segít nekünk. Megígérte, hogy napközben vigyáz Lilire, így én a munkára koncentrálhatok, Tamás pedig zavartalanul pihenhet. Az ajánlata mentőöv volt számunkra, és hálásan elfogadtam.

A nagynéném ígéretével a háttérben megkönnyebbülést éreztem. Ennek megfelelően alakítottam a munkaidőmet, sőt még néhány nap szabadságot is kivettem, hogy segítsek Tamásnak visszaszokni otthon. Úgy tűnt, minden a helyére kerül.

Azonban két nappal azelőtt, hogy Tamást hazaengedték volna a kórházból, a nagynéném váratlan hírekkel hívott fel. Úgy döntött, hogy az utolsó pillanatban elutazik a barátaival, és nem tud segíteni nekünk. A hangja bocsánatkérő volt, de határozott. Szüksége volt egy kis kikapcsolódásra, mondta, és ez az utazás fontos volt számára.

Megdermedtem. Az agyam zakatolt, ahogy próbáltam feldolgozni a helyzetet. Nagynéném segítsége nélkül hogyan boldogulunk? Nem engedhettem meg magamnak több szabadságot a munkából, és Tamás sem tudta volna ellátni Lilit az állapotában.

Kétségbeesetten próbáltam alternatív megoldást találni. Felhívtam barátokat és szomszédokat, remélve, hogy valaki be tud ugrani ideiglenesen. Sajnos mindenki más elfoglaltsággal rendelkezett vagy nem volt elérhető ilyen rövid határidővel.

Amikor Tamás hazajött a kórházból, az érzéseim vegyesek voltak. Bár örültem, hogy újra itthon van, a helyzetünk miatti stressz nagy teherként nehezedett ránk. Mivel nem volt más lehetőségünk, otthonról dolgoztam, miközben próbáltam gondoskodni Tamásról és Liliről is. Kaotikus és kimerítő volt.

Tamás felépülése lassú volt és tele visszaesésekkel. A helyzetünk miatti stressz mindkettőnkre rányomta bélyegét. Nehezen tudott pihenni Lili állandó figyelemigénye mellett, én pedig úgy éreztem magam, mint aki két tűz között őrlődik a munkahelyi és családi kötelezettségek között.

Ahogy hetek hónapokká váltak, a családunkra nehezedő nyomás egyre nyilvánvalóbbá vált. Tamás felépülése késlekedett, és a munkateljesítményem is romlott. A támogatás hiánya egy ilyen kritikus időszakban elszigeteltnek és túlterheltnek éreztette velünk magunkat.

Utólag visszagondolva bárcsak lett volna egy tartalék tervünk vagy megbízhatóbb támogató hálózatunk. Nagynéném döntése, hogy saját szükségleteit előtérbe helyezte az ígéretével szemben, kemény emlékeztető volt arra, hogy néha még a legjobban megtervezett dolgok is széteshetnek.