„Összezárva: Élet egy otthonülő partnerrel”

Amikor összeházasodtam Péterrel, tudtam, hogy jómódú családból származik. A szülei nagylelkűek voltak, és egy lenyűgöző lakást ajándékoztak nekünk Budapest szívében az esküvőnkre. Ez egy valóra vált álom volt, vagy legalábbis azt hittem. A lakás tágas volt, padlótól a mennyezetig érő ablakokkal, amelyek lélegzetelállító kilátást nyújtottak a városra. Olyan hely volt, ahol a legtöbb ember csak álmodozhatna arról, hogy élhet.

Eleinte minden tökéletesnek tűnt. Péter otthonról dolgozott mint technológiai tanácsadó, és örültem, hogy mindig körülöttem van. Napjainkat a város felfedezésével töltöttük, új éttermeket próbáltunk ki, és élveztük egymás társaságát. De ahogy telt az idő, az újdonság varázsa elillant. Péter szülei úgy döntöttek, hogy külföldön vonulnak nyugdíjba, így ránk maradt az életünk önálló irányítása.

Péter otthoni munkavégzése állandóvá vált, és minden ébren töltött pillanatot vele töltöttem. Eleinte megnyugtató volt, hogy mindig ott van mellettem. De hamarosan a luxuslakásunk falai kezdtek összeszűkülni körülöttem. A folyamatos együttlét kezdte megtenni a hatását.

Szabadúszó íróként dolgozom, ami azt jelenti, hogy én is sok időt töltök otthon. Kezdetben azt hittem, nagyszerű lesz valakivel megosztani a napjaimat. De ahogy a hónapok évekbe fordultak, rájöttem, hogy ugyanabban a térben lenni 24/7-ben fojtogató. Nincs menekvés, nincs idő arra, hogy hiányozzunk egymásnak vagy saját élményeink legyenek.

Péter csodálatos ember, de egyre visszahúzódóbbá vált. Ritkán hagyja el a lakást, hacsak nem feltétlenül szükséges. Mindent online rendel meg, az élelmiszerektől a ruhákig, sőt még a fodrásza is házhoz jön. Az ő világa az otthonunk falai közé szűkült, és az enyém is.

Próbáltam javasolni, hogy vegyünk fel hobbit vagy csatlakozzunk klubokhoz, hogy új emberekkel találkozzunk és többet kimozduljunk, de Péternek mindig van kifogása. Túl elfoglalt a munkával vagy túl fáradt a virtuális találkozóktól. Úgy érzem, mintha egy szellemmel élnék együtt, aki fizikailag jelen van, de érzelmileg távol.

Az elszigeteltség megviseli a kapcsolatunkat. Gyakrabban veszekszünk apróságokon, amik korábban nem számítottak volna. A folyamatos közelség miatt túlzottan tudatában vagyunk egymás hibáinak és szokásainak. Nincs hely a magánéletre vagy személyes térre.

Gyakrabban járok el egyedül csak azért, hogy levegőhöz jussak. Barátokat látogatok meg, hosszú sétákat teszek a Városligetben vagy órákat töltök egy kávézóban csak azért, hogy más emberek között legyek. De minden alkalommal, amikor hazatérek, újra rám nehezedik a helyzetünk súlya.

Szeretem Pétert, de kimerült vagyok attól, hogy minden nap ugyanabban a szobában vagyunk. Az egykor vibráló kapcsolatunk most stagnálónak és unalmasnak tűnik. Az a lakás, amely egykor ajándéknak tűnt, most aranykalitkának érződik.

Nem tudom, mit tartogat számunkra a jövő. Remélem, megtaláljuk a módját annak, hogy újra fellobbantsuk a szikrát és teremtsünk némi távolságot, ami lehetővé teszi számunkra, hogy újra értékeljük egymást. De jelenleg összezárva vagyok vele, és friss levegőre vágyom.