A férjem, a pénztárcája és az én börtönöm: Egy házasság rabságában

– Hol voltál ilyen sokáig? – Gábor hangja élesen hasított át a lakáson, ahogy beléptem a konyhába. A kezem remegett, miközben letettem a szatyrot az asztalra. A boltban voltam, csak húsz percet töltöttem el, de tudtam, hogy minden perc számít. Gábor órája szerint már öt perce itthon kellett volna lennem.

– A pénztárnál sor volt – motyogtam, miközben próbáltam elrejteni a blokkot. Mindig ellenőrizte, mire költök. Azt is tudta, mennyi tejföl fogyott el a múlt héten.

– Mutasd a blokkot! – szólt rám, és már nyúlt is érte. – Miért vettél két csomag kiflit? Egy is elég lett volna! – A hangja egyre hangosabb lett, én pedig összerezzentem. A gyerekek a szobában játszottak, de biztos voltam benne, hogy mindent hallanak.

Tizenkét éve élek így. Tizenkét éve minden forintot meg kell magyaráznom. Tizenkét éve érzem magam börtönben, miközben kívülről mindenki azt hiszi, tökéletes család vagyunk. Gábor jó állásban dolgozik egy budapesti cégnél, én pedig otthon vagyok a két gyerekkel. Nincs saját pénzem, nincs saját életem.

Az elején nem ilyen volt. Amikor megismertem Gábort, kedves volt és figyelmes. Elhalmozott apró ajándékokkal, virágot hozott, amikor csak tehette. Aztán megszületett Bence, majd két év múlva Anna. Akkor kezdődött minden. Először csak viccből kérdezte meg, mennyit költöttem a boltban. Aztán már nem volt vicces.

– Ivett, nem értem, miért kell ennyi pénzt kidobni az ablakon! – mondta egy este, amikor a gyerekek már aludtak. – Ha így folytatod, sosem lesz saját lakásunk.

Aztán elvette tőlem a bankkártyát. Minden héten adott egy borítékot néhány ezer forinttal. Ha elfogyott, nem kaptam többet. Volt olyan hét, amikor csak kenyeret és párizsit tudtam venni. A gyerekek miatt tűrtem. Mindig azt mondogattam magamnak: „Értük csinálom.”

A barátnőim lassan eltűntek mellőlem. Nem volt pénzem kávézni menni, Gábor pedig mindig kérdezte, kivel találkozom és miről beszélgetünk. Egy idő után már nem hívtak sehová. Anyám próbált segíteni, de Gábor előtt mindig kedves volt vele is.

Egyik este Anna sírva jött át hozzám a szobából.

– Anya, miért kiabál apa veled mindig? – kérdezte halkan.

Nem tudtam mit mondani neki. Csak átöleltem és sírtam vele együtt.

Egyre gyakrabban gondoltam arra, hogy el kellene mennem. De hova? Nincs saját pénzem, nincs hová mennem két gyerekkel. Az önbecsülésem már rég elveszett valahol a kiflik és tejfölök között.

Egy nap azonban minden megváltozott. Gábor dühösen jött haza: elveszítette az állását. Aznap este már nem csak kiabált velem – először emelte rám a kezét. A gyerekek sikítva rohantak be a szobába.

Aznap éjjel nem aludtam. Csak néztem a plafont és hallgattam Anna és Bence szuszogását. Tudtam, hogy ha most nem lépek, soha nem lesz vége.

Másnap reggel felhívtam anyámat.

– Anya, segítened kell! – zokogtam bele a telefonba.

Anyám azonnal jött értünk. Gábor dolgozni ment (még mindig úgy tett, mintha lenne munkája), mi pedig összepakoltuk a legszükségesebbeket és elmentünk hozzájuk vidékre.

Az első hetek pokoliak voltak. Gábor folyamatosan hívogatott, üzeneteket küldött: „Nélkülem semmire sem vagy képes!” „Vissza fogsz könyörögni magad!”

De anyám mellett lassan újra megtanultam lélegezni. Elmentem dolgozni egy helyi boltba – kevés pénzért ugyan, de végre saját keresetem lett. Anna és Bence is kezdtek újra mosolyogni.

A válás hosszú és fájdalmas volt. Gábor mindent megtett, hogy megalázzon a bíróságon is: azt mondta, lusta vagyok, rossz anya vagyok, csak a pénze kellett nekem. De én végig kitartottam.

Ma már tudom: nem vagyok kevesebb attól, hogy hibáztam vagy gyenge voltam néha. Erősebb vagyok annál, mint hittem volna.

Néha még ma is hallom Gábor hangját a fejemben: „Nélkülem semmire sem vagy képes!” De amikor ránézek Annára és Bencére, tudom: értük megérte mindent újrakezdeni.

Vajon hány nő él még ma is ilyen börtönben Magyarországon? Hányan hiszik el magukról, hogy nem érdemelnek szabadságot? Ti mit tennétek az én helyemben?