A férjem gazdag szülei nem segítenek: A kisfiam többet érdemelne a nagyszüleitől

– Nem hiszem el, hogy ezt mondod, Gábor! – csattantam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a tenyerembe temettem az arcomat. A kisfiunk, Marci, épp a nappaliban játszott a plüssmackójával, mit sem sejtve arról, hogy a szülei épp most vesznek össze valami olyasmin, amit ő még nem is érthet.

Gábor sóhajtott, és leült mellém. – Anya azt mondta, hogy most nem tudnak segíteni. Tudod, mennyi mindenre költöttek az utóbbi időben…

Felnevettem – keserűen. – Mire? Új autóra? A balatoni nyaraló felújítására? Gábor, nekik ez aprópénz lenne! Nekünk viszont az álmainkat jelentené.

A csend fojtogató volt. Az ablakon túl a tavaszi eső kopogott, mintha csak rá akarna licitálni a hangulatomra. Gyerekkoromban mindig arról álmodoztam, hogy egyszer lesz egy saját otthonom. Egy hely, ahol Marci boldogan nőhet fel, ahol nem kell attól félnem, hogy a főbérlő egyik napról a másikra felmondja az albérletet.

Gábor családja mindig is más világban élt. Az anyóspajtásom, Ilona néni, sosem rejtette véka alá, hogy szerinte én nem vagyok elég jó Gáborhoz. Egyszer még azt is mondta: „Kedvesem, egy házasságban nem csak a szerelem számít. Az anyagi biztonság legalább olyan fontos.” Akkor csak mosolyogtam rajta, de most… most minden szava visszhangzik bennem.

Az utóbbi hónapokban minden spórolt pénzünket félretettük. Lemondtunk a nyaralásról, az éttermi vacsorákról, sőt még Marci új biciklijét is elhalasztottuk. Mégis messze vagyunk attól az összegtől, ami egy budapesti lakás önrészéhez kellene.

Egyik este Gábor halkan megszólalt:
– Talán kérhetnénk anyutól és aputól egy kis segítséget…

Reménykedve néztem rá. – Szerinted megtennék?

– Próbáljuk meg – mondta bizonytalanul.

Aztán jött az a vasárnapi ebéd. Ilona néni porcelán csészéből kortyolgatta a kávét, miközben mi feszengve ültünk az asztalnál. Gábor végül összeszedte magát:
– Anya, apa… Szeretnénk venni egy lakást. Tudjuk, hogy ez nagy kérés, de ha tudnátok segíteni az önrészben…

Ilona néni letette a csészét. – Gáborom, ti fiatalok vagytok. Dolgozzatok meg érte! Mi is így kezdtük. Nem lehet mindent tőlünk várni.

Az apóspajtásom csak bólintott. – Egyébként is, most nekünk is sok kiadásunk van.

Ott ültem, és éreztem, ahogy összeszorul a torkom. Nem csak a pénzről volt szó. Hanem arról is, hogy ők sosem fogadtak el igazán. Hogy Marci számukra csak egy újabb unoka – nem egy kisfiú, akinek boldog gyerekkort szeretnék biztosítani.

Hazafelé Gábor némán vezetett. Én pedig csak néztem ki az ablakon, és próbáltam visszatartani a könnyeimet.

Azóta minden nap újra és újra lejátszom magamban azt a jelenetet. Vajon tényleg túl sokat kértem? Vagy csak én érzem úgy, hogy Marci többet érdemelne? Néha irigykedve nézem azokat az ismerőseimet, akiknek a nagyszülők nemcsak ajándékokat vesznek karácsonykor, hanem valóban törődnek is velük – akár anyagilag is.

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentrálok. Egyik nap kolléganőm, Zsuzsa odajött hozzám:
– Minden rendben veled? Olyan levert vagy mostanában.

Elmosolyodtam – vagy legalábbis megpróbáltam. – Csak egy kicsit sok most minden.

– Ha beszélgetni akarsz… – ajánlotta fel halkan.

Otthon esténként Gáborral próbálunk megoldást találni. Néha összeveszünk – ilyenkor ő azt mondja: „Ne haragudj rájuk! Ők ilyenek.” De én nem tudok nem haragudni. Nem csak magam miatt – hanem Marci miatt is.

Egyik este Marci odabújt hozzám lefekvés előtt.
– Anya, mikor lesz saját szobám?

Elakadt a szavam. Mit mondhattam volna? Hogy talán soha? Hogy talán majd egyszer?

– Dolgozunk rajta apával – suttogtam végül.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg ilyen világban élünk? Ahol a pénz fontosabb lett mindennél? Ahol a család csak addig számít, amíg nem kell áldozatot hozni?

Aztán eszembe jutnak anyukám szavai: „Az igazi család nem attól család, hogy mennyi pénze van.” De amikor látom Marcit az albérlet szűk szobájában játszani… akkor elbizonytalanodom.

Most itt ülök az ablakban, nézem az esőt és azon gondolkodom: vajon hibáztam-e valahol? Vagy tényleg igazságtalanul bánnak velünk? Ti mit gondoltok? Vajon tényleg túl sokat vártam el tőlük?