A férjem pénztárcája és az én börtönöm: Egy házasság fogságában

– Anna, hol voltál ilyen sokáig? – Gábor hangja élesen hasított át a konyhán, miközben én remegő kézzel pakoltam ki a Lidl-szatyrot. A gyerekek a szobában játszottak, de tudtam, hogy minden szavamra figyelnek. – Csak a boltban voltam, Gábor, mondtam is, hogy elfogyott a tej – próbáltam halkan válaszolni, de már előre féltem a következő kérdéstől.

– Mennyi pénzt költöttél? Add ide a blokkot! – követelte, és már nyúlt is a táskám felé. Szégyenkezve adtam át neki a blokkot, miközben magamban számoltam vissza: vajon most mi lesz túl drága? Vajon most miért fog kiabálni?

Tizenkét éve élek így. Tizenkét éve minden forintot el kell számolnom, minden lépésemet jelenteni kell. Gábor sosem ütött meg, de a szavai élesebbek voltak bármilyen pofonnál. „Egyedül úgysem boldogulnál!” – mondta gyakran. „Én tartalak el téged és a gyerekeket!” – mintha ezzel jogot kapott volna arra, hogy mindenemet ellenőrizze.

A barátnőim már régen eltűntek mellőlem. Először csak furcsán néztek rám, amikor nem mentem el velük kávézni, aztán már nem is hívtak. Gábor mindig talált valami kifogást: „Mit akarsz te ott? Inkább főzz vacsorát!” vagy „Nem akarom, hogy ilyen nők társaságában legyél!”. Egy idő után már én sem akartam menni sehova. Azt hittem, így kevesebb lesz a vita.

Az anyám egyszer megpróbált beszélni velem. „Anna, ez nem normális! Egy nőnek is kell saját pénz, saját élete!” – mondta sírva. De én csak legyintettem: „Anyu, most ilyen az élet. Legalább a gyerekeknek van apjuk.” De belül egyre jobban fájt minden nap.

A legrosszabb az volt, amikor a gyerekek is kezdtek félni tőle. Egyszer Dóri, a lányom, odasúgta nekem: „Anya, miért kiabál veled mindig apa?” Akkor éreztem először igazán, hogy valamit tennem kellene. De hogyan? Pénzem nem volt, barátaim nem voltak, önbizalmam semmi.

Egy este, amikor Gábor már aludt, leültem a konyhaasztalhoz és elővettem egy régi füzetet. Leírtam mindent: mikor kezdődött ez az egész, mikor sírtam először miatta, mikor éreztem először azt, hogy nem vagyok többé önmagam. Aztán leírtam azt is: mit szeretnék? Szabadságot. Méltóságot. Egy olyan életet, ahol nem kell félnem attól, hogy mennyit költök kenyérre.

Másnap reggel Gábor újra rám förmedt: „Miért nincs még kész a reggeli?” Dóri rám nézett nagy szemekkel. Akkor eldöntöttem: elég volt.

Először csak apró dolgokat változtattam. Nem kérdeztem meg tőle mindent. Megpróbáltam újra felhívni egy régi barátnőmet, Katát. Féltem, hogy kinevet vagy elutasít. De Kata sírva hallgatta végig a történetem és azt mondta: „Anna, nem vagy egyedül! Gyere át hozzám bármikor!”

Ez adott egy kis erőt. Elkezdtem titokban keresni munkát az interneten. Tudtam gépelni és régen irodában dolgoztam, mielőtt megszülettek a gyerekek. Egyik nap találtam is egy részmunkaidős állást egy könyvelőirodában. Elmentem az interjúra – Gábornak azt mondtam, hogy Dórit viszem orvoshoz.

Felvettek. Az első fizetésemet remegő kézzel vettem át Katánál, mert oda kértem postán a pénzt. Aznap este először éreztem magam valakinek tizenkét év után.

De Gábor hamar rájött valamire. Egyik este megkérdezte:
– Miért vagy mostanában ilyen vidám? Mit titkolsz előlem?
– Semmit – hazudtam.
– Ne hazudj nekem! – kiabált.
A gyerekek sírva rohantak be hozzám.

Aznap éjjel eldöntöttem: elmegyek. Nem tudtam hova, csak azt tudtam, hogy így nem élhetek tovább. Másnap reggel összepakoltam néhány ruhát és elmentem Katához a gyerekekkel.

Gábor persze őrjöngött telefonon: „Visszajössz azonnal! Nélkülem semmire sem viszed!” De én már nem féltem tőle.

Az első hetek nagyon nehezek voltak. A gyerekek sírtak az apjuk után, én pedig minden este bőgtem Katával a konyhában. De lassan elkezdtem újra élni. Dolgoztam, fizetést kaptam, saját pénzem volt. A gyerekek is megnyugodtak.

Most már egy kis albérletben lakunk hárman. Nem könnyű – sokszor hónap végén alig marad pénzünk –, de szabad vagyok. És minden reggel úgy kelek fel, hogy nem félek attól: vajon ma mi lesz túl drága?

Néha még mindig hallom Gábor hangját a fejemben: „Nélkülem semmire sem vagy jó!” De már tudom: ez nem igaz.

Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig lehet kibírni egy ilyen házasságban? Vajon hány nő él még ma is így Magyarországon csendben szenvedve?