A lányom haja, a családunk határán: Feláldozhatjuk-e a gyerekünket egy eszméért?
– Nem fogod megtenni! – ordítottam, miközben Dóra zokogva kapaszkodott az anyjába. Katalin szeme vörös volt a sírástól, de még mindig makacsul tartotta magát. Az asztalon ott hevert a hajvágó gép, mintha csak egy újabb hétköznapi tárgy lenne, nem pedig egy család sorsának eszköze.
– Apa, kérlek… – suttogta Dóra, és a hangja olyan vékony volt, mint egy hajszál. – Nem akarom…
Katalin szinte remegett az indulattól. – Dóra! Ez nem csak rólad szól! Zsófi beteg. Kemoterápiára jár. Tudod, mennyit jelentene neki, ha te is leborotválnád a hajad? Ez egy igazi barátság próbája!
Én csak álltam ott, és úgy éreztem, mintha valaki kitépte volna a szívemet. Dóra tizenkét éves. Még csak most kezdett el igazán nővé válni, most kezdte el felfedezni önmagát. És most azt várjuk tőle, hogy lemondjon arról, ami számára a legfontosabb: a hosszú, gesztenyebarna hajáról.
– Kati, ez túl sok – mondtam halkan. – Nem kényszeríthetjük erre.
– Nem kényszerítem! – vágott vissza Katalin. – Csak… csak szeretném, ha megértené, hogy vannak dolgok, amik fontosabbak az önzésnél.
Dóra sírása halkabb lett. Az arca eltorzult a félelemtől és a szégyentől. – Én nem vagyok önző… csak félek…
Aznap este órákig vitatkoztunk. A falak visszhangozták a kiabálásunkat. A szomszédok biztosan mindent hallottak. Katalin szerint én túlságosan elkényeztetem Dórát, én pedig azt mondtam neki, hogy ő túl kemény vele. Végül Dóra bezárkózott a szobájába, mi pedig némán ültünk egymással szemben.
Másnap reggel Dóra nem akart iskolába menni. Azt mondta, fáj a hasa. Tudtam, hogy hazudik. Katalin egész nap feszült volt, minden mozdulatában ott volt a düh és a csalódottság. Én meg csak ültem a konyhában, és bámultam a kávémat.
Délután Dóra barátnője, Zsófi anyukája hívott fel minket. Elmondta, mennyire hálásak lennének, ha Dóra támogatná Zsófit ebben a nehéz időszakban. Hogy mennyit jelentene ez Zsófinak. Hallottam a hangjában a reményt és a kétségbeesést is.
Este újra leültünk beszélgetni. Próbáltam nyugodt maradni.
– Dóra – kezdtem –, tudod, hogy szeretünk téged. És azt is tudod, hogy amit most kérünk tőled… az nem könnyű. De nem kell megtenned csak azért, mert mások ezt várják el tőled.
Katalin közbevágott: – De gondolj bele! Ha te lennél beteg…
Dóra rám nézett könnyes szemmel. – Apa… ha én lennék beteg, te mit szeretnél? Hogy valaki leborotválja a haját miattam?
Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott némán.
Aznap éjjel alig aludtam valamit. Hallottam, ahogy Dóra sír a szobájában. Katalin is forgolódott mellettem az ágyban.
Reggelre Dóra döntött. – Megteszem – mondta halkan. – De csak azért, mert Zsófi tényleg nagyon fontos nekem.
A hajvágás napján mindannyian ott voltunk a fürdőszobában. Katalin tartotta Dóra kezét, én pedig próbáltam erősnek mutatkozni. Amikor az első tincsek leestek a földre, Dóra arca eltorzult a fájdalomtól. De nem sírt. Csak nézett maga elé üres tekintettel.
Aznap este csend volt otthon. Katalin megpróbált beszélgetni Dórával, de ő csak bezárkózott magába. Én is bűntudatot éreztem: vajon jól tettük? Vajon tényleg segítettünk Zsófinak? Vagy csak ártottunk Dórának?
A következő hetekben Dóra visszahúzódott. Az iskolában csúfolták: „kopasz”, „fiú” – hallottam a folyosón suttogásokat, amikor érte mentem délutánonként. Egyre kevesebbet beszélt velünk. Egy este azt mondta:
– Anya… apa… én már nem vagyok ugyanaz az ember.
Katalin sírva fakadt. Én meg csak ültem ott tehetetlenül.
Most itt ülök az üres nappaliban, és azon gondolkodom: vajon feláldozhatjuk-e egy gyerek lelkét egy eszméért? Hol van az önzetlenség és az önfeladás határa? És vajon még család vagyunk-e… vagy már csak idegenek egymás mellett?
„Ti mit tennétek? Megéri egy ilyen áldozat? Vagy örökre elveszítettük egymást?”