A láthatatlan esküdtszék: Egy ruha, ezer vélemény

– Hát ezt most komolyan gondoltad, Anna? – kérdezte apám, miközben végigmért tetőtől talpig. A hangja nem volt hangos, de annál metszőbb. A nappali sarkában álltam, kezemben egy pohár limonádéval, és úgy éreztem, mintha minden szem rám szegeződne. A családi ebédnek indult vasárnap délután hirtelen egy bírósági tárgyalássá változott, ahol én voltam a vádlott, a ruhám pedig a bizonyíték.

A testvérem, Gergő, csak a fejét csóválta. – Nem gondolod, hogy ez egy kicsit túlzás? – súgta oda, miközben anyám próbált közvetíteni: – Ugyan már, hagyjátok békén Annát, hadd hordja azt, amiben jól érzi magát! – De a hangjában ott bujkált a bizonytalanság.

A ruha, amit viseltem, nem volt különösebben kihívó: egy egyszerű, térdig érő piros nyári ruha, vékony pántokkal. De apám szemében ez már túl sok volt. – Egy családi ebédre? – kérdezte újra, mintha nem hallotta volna az előző választ. – Nem vagy te már kislány.

A nagybátyám, Laci bácsi is beszállt: – Régen ilyet nem engedtek volna meg maguknak a lányok. Ma már minden más…

Éreztem, ahogy összeszorul a torkom. Nem akartam sírni. Nem akartam gyengének tűnni. De minden szó, minden pillantás egy újabb tűszúrás volt. Azt hittem, hogy a családom előtt lehetek önmagam. Hogy itt nem kell szerepet játszanom.

– Miért baj az, ha jól érzem magam abban, amit viselek? – kérdeztem végül halkan. De senki sem válaszolt. Csak csend lett.

Az ebéd alatt minden falat nehezen csúszott le a torkomon. A férfiak beszélgettek fociról és politikáról, mintha mi sem történt volna. Anyám néha rám nézett, mintha bocsánatot kérne a tekintetével. A húgom, Zsófi próbált viccelődni velem, de láttam rajta is a feszültséget.

Az asztalnál ülve azon gondolkodtam, vajon hány nő érezte már magát így: mintha egy láthatatlan esküdtszék előtt állna, ahol minden mozdulatát, minden választását mérlegelik és megítélik. Vajon hányan öltöznek reggelente úgy, hogy közben azon aggódnak: vajon mit fognak szólni hozzá mások? Vajon hányan érzik azt, hogy sosem lehetnek elég jók?

Ebéd után apám odajött hozzám a kertben. – Anna, nem akarok veled veszekedni – mondta csendesen. – Csak aggódom érted. Tudod, hogy mit gondolnak majd rólad mások?

– És te mit gondolsz rólam? – kérdeztem vissza. – Az számít valamit?

Elhallgatott. Láttam rajta, hogy nem tud mit mondani.

Este Zsófi bejött hozzám a szobába. – Ne foglalkozz velük – mondta halkan. – Mindig is más voltál. Ezért szeretlek.

– De mi van akkor, ha sosem fogadnak el olyannak, amilyen vagyok? – kérdeztem vissza.

– Akkor majd elfogadod saját magad – felelte mosolyogva.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak gyerekkorom emlékei: amikor anyám titokban felpróbálta a nagymama régi ruháit; amikor Zsófi sírva jött haza az iskolából, mert csúfolták a frizurája miatt; amikor én magam is órákig álltam a tükör előtt, próbálva eldönteni, hogy megfelelek-e annak a képnek, amit mások elvárnak tőlem.

Másnap reggel újra felvettem azt a piros ruhát. Elindultam dolgozni a villamoson ülve figyeltem az embereket: ki hogyan néz rám, ki mit gondolhat rólam. De valami megváltozott bennem. Rájöttem: sosem tudom mindenkinek elnyerni a tetszését. Mindig lesz valaki, aki túl soknak vagy túl kevésnek tart majd.

A munkahelyemen Kati kolléganőm odasúgta: – Jól áll neked ez a ruha! Bárcsak én is ilyen bátor lennék.

Elmosolyodtam. Talán mégis van értelme annak, hogy önmagamat adom.

Este hazaérve apám várt rám a konyhában. – Anna… lehet, hogy túl szigorú voltam tegnap – mondta halkan. – Csak féltelek.

– Tudom – feleltem. – De néha hagynod kellene, hogy én döntsem el, ki akarok lenni.

Hosszú csend következett. Aztán bólintott.

Most itt ülök az ablakban és nézem az esti fényeket. Arra gondolok: vajon tényleg ennyire nehéz elfogadni egymást? Miért olyan fontos nekünk mások véleménye? És vajon mikor jön el az a nap, amikor tényleg szabadon lehetek önmagam?

Ti mit gondoltok? Volt már olyan pillanat az életetekben, amikor egy apróság miatt éreztétek magatokat idegennek a saját családotokban?