A mi házunk apám pénze nélkül: Hogyan építettük fel a saját otthonunkat segítség nélkül

– Tudod te mennyibe kerül csak az alap egy házhoz? – csattant fel Gábor, miközben a költségvetési papírokat az asztalra vágta. A konyhánkban ültem, a panelház harmadik emeletén Zuglóban, és úgy éreztem, mintha minden reményem egy pillanat alatt szertefoszlott volna. Az ablakon túl szürke eső mosta a játszóteret, ahol gyerekként annyit hintáztam. Anyám szavai visszhangoztak a fejemben: „Miért nem kértek segítséget Gábor apjától? Neki van pénze, tudna adni.”

De Gábor csak legyintett. Az ő apja, László bácsi, mindig azt mondta: „Fiam, neked kell megtanulnod. Mi már végigjártuk ezt az utat.” Az anyósm, Marika néni csak csendben nézte a padlót, amikor a hitelekről és a tégla árakról beszéltünk.

Az én szüleimnek sem volt miből adni. Apám tanár volt egy zuglói általánosban, anyám könyvtáros a kerületi könyvtárban. Soha nem éheztünk, de sosem voltunk közel ahhoz az életszínvonalhoz, amit Gábor családja megengedhetett magának. László bácsi építőipari vállalkozó volt, új Skodával járt, minden nyáron Balatonfüreden nyaraltak. De amikor rólunk volt szó, az ajtók zárva maradtak.

– Nem akarok senkinek tartozni – mondta Gábor azon az estén, amikor a földön ülve számoltuk a számlákat. – Ha sikerül egyedül, erősebbek leszünk. Ha nem… legalább megpróbáltuk.

De nem volt könnyű. Minden nap láttam a kolléganőimet az irodában, ahogy Instagramra posztolják az új lakásuk képeit. „Apukám adta a kezdőrészletet!” – írta Dóra a kulcsos fotó alá. Irigység és szégyen keveredett bennem.

Egyik nap, miután ismét elutasították a hitelkérelmünket, felszálltam a 7-es buszra és elmentem Marika nénihez. Meleg pogácsával várt.

– Marika néni, miért nem akar László bácsi segíteni? – kérdeztem halkan.

Szomorúan nézett rám. – Zsuzsi, ő azt hiszi, hogy a pénz csak elrontja az embert. Mindent magának szerzett meg. Úgy gondolja, ti is jobban fogjátok értékelni, ha magatok csináljátok.

– És ha nem sikerül? Ha megbetegszünk vagy elveszítjük az állásunkat?

Csak vállat vont. – Akkor legalább tudjátok majd, hogy mindent megtettetek.

Hazafelé még elkeseredettebb voltam, de valahol mélyen makacsabb is.

Elkezdtem minden forintot félretenni. Nem volt több kávézás a belvárosban, se hétvégi kiruccanás Egerbe. Gábor túlórázott egy építkezésen, én pluszműszakokat vállaltam a könyvtárban. Minden este számoltunk – tégla téglára, négyzetméter négyzetméterre.

Egy este Gábor rám nézett: – Tudod, hogy most szeretlek igazán? Együtt vagyunk mindenki ellenére.

Nevettünk és sírtunk egyszerre.

De a gondok nem szűntek meg. Amikor végre összegyűlt annyi pénzünk, hogy vegyünk egy telket Pécel határában, kiderült: jogi problémák vannak vele. Az ügyvédekre és papírokra ráment a fél megtakarításunk.

– Talán ez jelzés, hogy hagyjuk abba – mondtam egy este.

Gábor átölelt: – Nem adjuk fel. Ha kell, lakókocsiban élünk addig is.

Anyám sírt, amikor ezt elmeséltem neki: – Kislányom, nincs könnyebb út?

De nekünk nem volt könnyebb út.

Egy évvel később ott álltunk egy aprócska készház előtt, amit barátok és néhány jóindulatú falubeli segítségével húztunk fel. Nem volt nagy vagy fényűző, mint Gábor szüleinek háza vagy a kolléganőim lakásai – de a MIÉNK volt.

A beköltözéskor mindenki ott volt: az én szüleim házi sütivel, Gábor szülei egy régi szekrénnyel (először adtak valamit). László bácsi csak ennyit mondott: – Ügyesek vagytok. Most már tudjátok, mennyit ér egy otthon.

Aznap este kiültünk a teraszra és néztük a csillagokat a kukoricaföld felett.

– Zsuzsi – suttogta Gábor –, ha rögtön kaptunk volna pénzt… vajon ilyen édes lenne ez most?

Nem tudtam válaszolni.

Néha elgondolkodom: lehetett volna könnyebb? Jobb lett volna többet kérni vagy büszkének lenni arra, amit magunk értünk el? Ti mit gondoltok – többet ér az, amit magadnak szerzel meg vagy amit mások adnak?