A pincér csak Zoltánt vette emberszámba, de én hagytam ott a borravalót – Egy este, ami mindent megváltoztatott

– Mit kérnek inni? – kérdezte a pincér, miközben egyenesen Zoltán szemébe nézett. Az asztalnál ültem mellette, kezemmel idegesen babráltam a szalvétát, de rám egy pillantást sem vetett.

– Egy limonádét kérek, és… – kezdtem volna, de a férfi már Zoltán felé fordult.

– Önnek mit hozhatok? – kérdezte újra, mintha csak ő lenne jelen.

Zoltán zavartan rám nézett, majd vissza a pincérre.

– A barátnőm is szeretne rendelni – mondta halkan.

A pincér végre rám pillantott, de tekintetében semmi melegség nem volt. Csak bólintott, mintha kötelességből tenné.

– Egy limonádét kérek én is – mondtam halkan.

Ahogy elment, Zoltán próbált viccelődni:

– Lehet, hogy csak fáradt. Vagy túl sok a vendég ma este.

De én tudtam, hogy nem erről van szó. Az ilyen pillantások, az ilyen gesztusok ismerősek voltak. Nem először éreztem magam láthatatlannak. Azt hittem, Zoltán mellett ez már nem történhet meg velem. De tévedtem.

Az este folyamán minden ugyanígy ment tovább. A pincér mindig Zoltánhoz beszélt, neki mosolygott, tőle kérdezte meg, hogy ízlik az étel. Amikor kihozta az előételt, csak Zoltán elé tette le a tányért, az enyémet szinte odadobta. Minden alkalommal egyre kisebbnek éreztem magam.

Zoltán próbált oldani a feszültségen. Néha rám tette a kezét, vagy megkérdezte: „Jól vagy?” De nem tudtam mit mondani. Hogy mondjam el neki, hogy ez nem csak egy rossz nap? Hogy ez nekem mennyire fáj?

A főétel után már alig ettem. A gyomrom görcsben volt. A pincér újra csak Zoltánhoz fordult:

– Minden rendben volt az étellel?

Zoltán rám nézett:

– Nóri? Neked ízlett?

A pincér csak bólintott, mintha nem is érdekelné a válaszom.

A desszertet már nem is kértem. Csak ültem ott némán, miközben Zoltán próbált beszélgetni velem. Láttam rajta, hogy zavarban van. Nem értette igazán, mi történik.

Amikor eljött a számla ideje, a pincér újra csak Zoltánnak adta oda a blokkot. Én vettem elő a pénztárcámat.

– Én fizetek – mondtam halkan.

Zoltán tiltakozott volna, de nem hagytam. Kivettem egy ötezrest és mellé egy ezer forintot borravalónak. A pincér visszajött, és anélkül, hogy rám nézett volna, elvette a pénzt.

– Köszönöm szépen, uram! – mondta Zoltánnak.

Éreztem, ahogy összeszorul a torkom. Az arcom égett a szégyentől és a dühösségtől. Felálltam az asztaltól.

Kifelé menet Zoltán utánam sietett:

– Nóri, mi bajod? Miért vagy ilyen feszült?

Megálltam az utcán, és könnyek szöktek a szemembe.

– Nem vetted észre? Egész este levegőnek nézett! Mintha nem is léteznék! És te… te csak ültél ott…

Zoltán zavartan nézett rám.

– Próbáltam segíteni… De nem tudtam mit csináljak.

– Legalább szóltál volna neki! – kiáltottam rá. – Vagy legalább nekem adtad volna oda a blokkot! Bármit!

Csend lett köztünk. Az utcai lámpák sárga fénye alatt álltunk egymással szemben.

– Sajnálom – mondta végül halkan. – Nem akartalak megbántani.

– Nem te bántottál meg – suttogtam. – De néha úgy érzem, mintha mindenki más fontosabb lenne nálam. Mintha csak akkor lennék valaki, ha melletted vagyok.

Zoltán közelebb lépett hozzám.

– Te mindig valaki vagy. Nekem biztosan.

De én tudtam: ez nem csak rólam szól. Ez mindenkiről szól, akit valaha levegőnek néztek egy étteremben, egy boltban vagy akár otthon az asztalnál.

Hazafelé menet csendben ültünk az autóban. A rádió halkan szólt, de egyikünk sem figyelt rá igazán.

Otthon sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon miért olyan nehéz meglátni egymást? Miért olyan könnyű átnézni valakin?

Másnap reggel Zoltán kávét főzött nekem. Csendben tette le elém a bögrét.

– Ma együtt reggelizünk? – kérdezte félénken.

Bólintottam. Megfogtam a kezét az asztalon.

– Szeretném azt érezni, hogy számítok – mondtam halkan.

Zoltán bólintott.

Azóta is gyakran eszembe jut az az este. Vajon hányan érzik még így magukat nap mint nap? Hányan mennek haza úgy egy étteremből vagy akár a saját családjukból, hogy láthatatlanok voltak?

Ti mit tennétek ilyen helyzetben? Szóvá tennétek? Vagy inkább csendben hagynátok mindent úgy, ahogy van?