A szemétgyűjtő lánya – Egy esküvő, ahol minden kiderül

– Hogy képzelitek ezt? – csattant fel az anyósom, Katalin néni, miközben a csillárok alatt mindenki felénk fordult. – Hogy lehet, hogy a lányom egy szemétszállító családjába akar beházasodni?

A hangja visszhangzott a falusi művelődési házban, ahol az esküvőnket tartottuk. A teremben pillanatok alatt megfagyott a levegő. A vőlegényem, Gábor keze remegett az enyémben. Az asztaloknál ülő rokonok – mind a Kerekes család tagjai – döbbenten néztek ránk. Az én családom, a Tóthok, csendben lapítottak, mintha bocsánatot kellene kérniük azért, hogy élnek.

Még néhány órája minden olyan idillinek tűnt. A falu, Tiszavárkony, ünneplőbe öltözött: színes lampionok lógtak a fákon, a nagymamák pogácsát kínáltak, a gyerekek futkároztak a játszótéren. A templomban Gábor rám mosolygott, amikor kimondtuk az igent. Azt hittem, ez lesz életem legboldogabb napja.

De most…

– Anyu… – próbálta Gábor halkan csitítani az anyját.
– Ne szólj bele! – vágott vissza Katalin néni. – Nem azért dolgoztunk egész életünkben, hogy a fiunk egy szemétszállító lányát vegye el! Hát nincs bennetek semmi büszkeség?

Az apám, Tóth László, ott ült mellettem. A keze repedezett volt, körmei alatt mindig maradt egy kis olaj vagy por. Sosem szégyellte a munkáját – legalábbis eddig azt hittem. Most azonban lehajtotta a fejét.

Az anyám, Tóth Julianna, könnyes szemmel nézett rám.
– Kislányom… nem kell ezt végigcsinálnod. Ha most felállsz és hazajössz velünk, senki nem fog haragudni rád.

A nagynéném, Marika néni is közbeszólt:
– Hagyd csak! Ezek sosem fogják elfogadni a mi fajtánkat.

A Kerekes család tagjai közül többen már felálltak az asztaltól. A vőlegényem apja, Kerekes Sándor, csak némán bámult maga elé.

Ekkor hirtelen hangos motorzúgás hallatszott kintről. Mindenki odakapta a fejét. Egy zöld-fehér kukásautó gördült be az udvarra. A sofőr kiszállt – apám volt az.

A teremben síri csend lett. Apám kezében egy régi fa dobozt tartott.

– Bocsássanak meg – mondta halkan –, de szeretnék valamit mondani.

Katalin néni gúnyosan felnevetett:
– Mit akar mondani? Hogy mennyi szemetet szedett össze ma reggel?

Apám nem válaszolt rögtön. Lassan letette a dobozt az asztalra.
– Tudják… harminc éve vagyok szemétszállító ebben a faluban. Minden reggel hajnalban kelek, hogy tiszta legyen az utca. Sokan lenéznek ezért. De azt hiszem, ma eljött az ideje annak, hogy elmondjam: miért is csinálom ezt.

Kinyitotta a dobozt. Benne egy kitüntetés csillogott, mellette megsárgult újságcikkek és egy régi fénykép: apám fiatalon, tűzoltó egyenruhában.

– Huszonöt éves voltam, amikor egy lakástűznél három embert mentettem ki a lángok közül – mondta remegő hangon. – Megsérültem, és soha többé nem lehettem tűzoltó. Akkor döntöttem el: olyan munkát keresek, amivel segíthetek másokon. Így lettem szemétszállító.

A fényképet átnyújtotta Kerekes Sándornak.
– Nézze csak meg jobban! Maga volt az egyik ember, akit akkor kimentettem.

Sándor döbbenten nézett apámra.
– Maga… maga mentett ki engem és az anyámat abból a lakásból? Emlékszem… mindig hálás voltam érte…

Katalin néni arca elfehéredett.
– Ez… ez nem lehet igaz…

Apám bólintott.
– De igaz. És tudják mit? Soha nem szégyelltem azt sem, hogy utána szemétszállító lettem. Mert minden munka becsületes munka. A lányom pedig büszke lehet rám – vagy legalábbis remélem.

A teremben néhányan sírtak. A nagymamám odament apámhoz és átölelte.
– Laci fiam… mindig is tudtam, hogy nagy szíved van.

Gábor odalépett hozzám és megfogta a kezem.
– Zsuzsi… én veled akarok lenni. Nem érdekel semmi más. Ha kell, most rögtön elmegyünk innen és új életet kezdünk!

Katalin néni azonban még mindig nem adta fel.
– Ez mind szép és jó… de mit gondolnak majd rólunk Pesten? Mit mondok majd a barátnőimnek?

Ekkor anyám is megszólalt:
– Talán azt kéne mondania: olyan emberekkel került egy családba, akik sosem féltek dolgozni és segíteni másokon.

A falu polgármestere is felállt:
– Laci bácsi nélkül ez a falu már rég belefulladt volna a szemétbe! Én büszke vagyok rá!

A vendégek lassan visszaültek az asztalokhoz. A zenekar újra játszani kezdett. Katalin néni némán ült le, arca vörös volt a szégyentől.

Az este végén apám odajött hozzám és megölelt.
– Kislányom… ne hagyd, hogy mások határozzák meg az értékedet! Az igazi boldogságot nem az adja, hogy ki honnan jön – hanem hogy mennyit képes adni másoknak.

Gábor szülei végül bocsánatot kértek tőlünk. Az esküvő folytatódott – talán nem úgy, ahogy álmodtam gyerekként –, de végül mindenki együtt táncolt és nevetett.

Most itt ülök az ablakban és nézem a falut: csend van már, csak néhány lampion világít még az udvaron. Vajon hányan ítélnek el minket nap mint nap anélkül, hogy ismernék az igazi történetünket? És vajon hányan merik kimondani: minden ember egyenlő – akármit is dolgozik?