A Szív Hangja: Egy Fiú Harca a Kirekesztés Ellen
– Miért nem hagytok már békén? – kiáltottam, miközben a tornaterem öltözőjében a padlóra zuhantam. A nevetésük visszhangzott a csempéken, és úgy éreztem, mintha minden egyes szóval egyre kisebbre zsugorodnék. Gábor, az osztály legnépszerűbb fiúja, odalépett hozzám, és gúnyosan rám mosolygott.
– Nézd már, milyen ronda a füle! – harsogta, mire a többiek is röhögni kezdtek. A füleim tényleg elálltak, és emiatt már évek óta céltáblája voltam a csúfolódásnak. Hiába próbáltam elrejteni őket hosszú hajjal vagy sapkával, mindig megtalálták a módját, hogy megalázzanak.
Aznap délután hazafelé menet a villamoson ültem, és próbáltam visszatartani a könnyeimet. Anyám mindig azt mondta: „Ne törődj velük, Zoli, az emberek csak irigyek.” De hogyan lehet nem törődni vele, amikor minden nap újabb sértéseket kell elviselnem? Amikor hazaértem, anyám már várt rám a konyhában.
– Mi történt, kisfiam? – kérdezte aggódva, miközben letette elém a kakaós csigát.
– Semmi – feleltem halkan, de a hangom elcsuklott. Anyám leült mellém, megsimogatta a hajam.
– Tudod, Zoli, amikor én voltam gyerek, engem is csúfoltak. De végül rájöttem, hogy azoknak van igazán bajuk magukkal, akik bántanak másokat.
Nem válaszoltam. Csak ültem ott, és úgy éreztem, soha nem fog véget érni ez az egész. Másnap reggel már gyomorgörccsel ébredtem. Az iskolába menet azon gondolkodtam, mi lenne, ha egyszerűen nem mennék be. De tudtam, hogy anyám csalódott lenne bennem.
Aznap azonban valami megváltozott. Az első szünetben, amikor Gábor és bandája újra körbevettek az udvaron, egy ismeretlen hang szólalt meg mögöttük.
– Elég legyen! – mondta határozottan egy lány. Réka volt az új lány az osztályból, akit eddig alig ismertem. – Hagyjátok békén Zolit!
A fiúk meglepetten néztek rá, de Réka nem hátrált meg. – Miért érzitek magatokat jobbnak attól, hogy bántotok valakit? – kérdezte.
Gábor csak legyintett és elvonultak. Ott álltam Rékával szemben, és nem tudtam megszólalni.
– Jól vagy? – kérdezte kedvesen.
– Köszönöm… – suttogtam.
Aznap délután Réka mellém ült a matekórán. Beszélgetni kezdtünk, és kiderült, hogy ő is sokat költözött gyerekkorában, ezért gyakran érezte magát kívülállónak. Megértett engem úgy, ahogy senki más.
Pár nappal később egy másik meglepetés ért. A szomszédunkban lakó idős bácsi, Lajos bácsi megszólított a lépcsőházban.
– Zoli fiam, láttalak tegnap az udvaron… Ne hagyd magad! Tudod, én is voltam fiatal. Engem azért csúfoltak, mert dadogtam. De aztán megtanultam kiállni magamért. Ha gondolod, beszélgethetünk néha.
Elfogadtam az ajánlatát. Lajos bácsi történetei lenyűgöztek: mesélt arról, hogyan lett végül tanár annak ellenére, hogy sokan leírták őt gyerekként. Megtanított arra is, hogyan kezeljem a félelmeimet és hogyan találjam meg az erőmet belülről.
Az iskolában Réka mellett lassan kezdtem újra hinni magamban. Egy nap matekverseny volt az iskolában. Réka biztatott: – Próbáld meg! Szerintem nagyon ügyes vagy!
Elindultam a versenyen. Amikor kihirdették az eredményt és kimondták a nevemet harmadik helyen, először nem akartam elhinni. Gábor csak nézett rám döbbenten – talán először látta bennem az embert.
A verseny után Réka odajött hozzám.
– Látod? Mondtam én!
Mosolyogtam. Először éreztem azt hosszú idő után, hogy van helyem ebben az iskolában.
Otthon anyám könnyes szemmel ölelt meg.
– Büszke vagyok rád! – mondta halkan.
Lajos bácsi is gratulált: – Látod fiam? Aki hisz magában, azt nem lehet legyőzni.
Azóta sok minden változott. Gáborék már nem bántanak – talán mert látják rajtam az önbizalmat. Rékával jó barátok lettünk; együtt tanulunk és sokat beszélgetünk arról is, milyen nehéz néha másnak lenni.
Sokszor gondolkodom azon: mi lett volna velem Réka és Lajos bácsi nélkül? Vajon hány gyerek él át hasonlót nap mint nap Magyarországon? Miért olyan nehéz elfogadni azt, aki kicsit más?
Talán egyszer eljön az idő, amikor mindenki meglátja: az igazi szépség belülről fakad. De addig is… Mit tehetünk mi egymásért? Vajon tényleg ennyire nehéz jónak lenni?