A szomszéd gyermeke mindig nálam vacsorázik – meddig tűrjem még?

– Már megint itt vagy, Marcell? – kérdeztem fáradtan, miközben a kulcsot próbáltam beilleszteni a zárba. A kisfiú ott toporgott az ajtóm előtt, kezében egy szakadt plüssmackóval. – Anya azt mondta, hogy ma is itt ehetek – felelte halkan, és a cipője orrát bámulta.

A gyomrom összeszorult. Az utóbbi hónapokban ez már a harmadik hét volt, amikor Marcell legalább négyszer nálam vacsorázott. Eleinte nem bántam – Katalin egyedül neveli őt, és tudom, milyen nehéz lehet egyedülálló anyaként helytállni. De mostanra úgy éreztem, mintha valami láthatatlan kötelesség szakadt volna rám, amit sosem vállaltam el igazán.

A konyhában csendben kanalaztuk a levest. Marcell mindig udvarias volt, sosem panaszkodott, de a tekintete mindent elárult: megszokta már, hogy nálam mindig van meleg étel. Közben a gondolataim Katalin körül forogtak. Vajon észreveszi egyáltalán, mennyire megterhel ez nekem? Vagy csak örül, hogy valaki leveszi a válláról a terhet?

Aznap este, amikor Marcell hazament, leültem az ablakhoz és bámultam a sötét udvart. A régi bérház falai visszhangozták a múlt emlékeit: gyerekkoromban is itt laktam, anyám mindig azt mondta, hogy a szomszédokra számíthatunk. De vajon meddig tart a segítségnyújtás, és hol kezdődik az önfeláldozás?

Másnap reggel a lépcsőházban összefutottam Katalinnal. Sietett dolgozni, kezében egy nejlonzacskóval.
– Szia, Zsuzsa! Remélem, nem gond, hogy tegnap is nálad volt Marcell. Olyan sokat segítesz nekünk! – mondta mosolyogva.
– Persze… – válaszoltam bizonytalanul. – De tudod, Katalin, mostanában elég sok dolgom van… – próbáltam finoman célozni.
– Ó, csak még ezen a héten! Annyira be vagyok havazva a munkahelyen… – legyintett.

Nem tudtam nemet mondani. Mindig is konfliktuskerülő voltam. De ahogy telt az idő, egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy láthatatlan pótanya.

Egy este aztán minden megváltozott. Marcell csendben ült az asztalnál, én pedig fáradtan pakoltam el a vacsora maradékát. Egyszer csak megszólalt:
– Zsuzsa néni, anya azt mondta, te vagy a legjobb szakács a házban. Bárcsak mindig itt ehetnék.

Ez volt az utolsó csepp. Aznap este sírva fakadtam. Nem csak azért, mert kihasználva éreztem magam – hanem mert rájöttem: valahol útközben elvesztettem önmagamat. Mindig mások igényeit helyeztem előtérbe.

Másnap reggel remegő kézzel csöngettem át Katalinhoz. Ő álmosan nyitott ajtót.
– Beszélhetnénk? – kérdeztem halkan.
– Persze, gyere be!

A konyhában leültem vele szemben.
– Katalin… nagyon sajnálom, de nem tudom tovább vállalni Marcell vacsoráztatását ilyen gyakran. Szeretek segíteni nektek, de nekem is vannak határaim.

Katalin arca először meglepett volt, aztán elkomorult.
– Azt hittem, szívesen csinálod… Nem akartalak kihasználni.
– Tudom – mondtam halkan –, de nekem is szükségem van pihenésre és saját időre.

Csend lett köztünk. Végül bólintott.
– Igazad van. Megoldom valahogy.

Aznap este először éreztem magam szabadnak hónapok óta. Ugyanakkor bűntudat is mardosott: vajon önző vagyok? Vagy csak végre kiálltam magamért?

Most itt ülök az ablakban és nézem az udvaron játszó gyerekeket. Vajon hányan vagyunk még ebben az országban – főleg nők –, akik túl sokat adunk magunkból másoknak? És mikor jön el az a pont, amikor végre kimondjuk: elég volt?