Amikor a családi hagyományok megrepednek: Egy új meny érkezése mindent megváltoztatott
– Dániel, te most tényleg azt mondod, hogy elmosogatsz? – kérdeztem döbbenten, miközben a konyhaasztalnál álltam, kezemben a vizes pohárral. Anna, az új menyem, éppen csak belépett az életünkbe, de máris úgy tűnt, mintha mindent felforgatna.
– Igen, anya – felelte Dániel csendesen, de határozottan. – Anna egész nap dolgozott, én is. Miért ne oszthatnánk meg a házimunkát?
A szívem összeszorult. Az én időmben egy asszony dolga volt a háztartás. Anyám is így tanított, és én is így neveltem Dánielt. Most pedig itt áll ez a fiatal nő, Anna, aki nemcsak hogy nem főz minden nap háromfogásos ebédet, de még azt is elvárja, hogy a fiam mosogasson!
Az első találkozásunk sem volt zökkenőmentes. Anna egy szál farmerben és pólóban érkezett hozzánk vasárnapi ebédre. Anyám ilyenkor mindig ünneplőbe öltözött, én is legalább egy szép blúzt vettem volna fel. Anna viszont mosolygott, mintha semmi sem lenne természetesebb ennél.
– Ilona néni, segíthetek valamiben? – kérdezte kedvesen.
– Köszönöm, de már mindennel kész vagyok – válaszoltam kissé hűvösen.
Az ebéd alatt Dániel és Anna egymásra néztek, nevettek valamin, amit csak ők értettek. Én próbáltam tartani magam a hagyományokhoz: húsleves, rántott hús, krumplipüré. Anna alig evett húst.
– Vegetáriánus vagyok – mondta bocsánatkérő mosollyal.
Azt hittem, elsüllyedek szégyenemben. Mit gondolhat most rólam? Hogy nem vagyok jó háziasszony? Hogy nem figyeltem rá eléggé?
Az elkövetkező hetekben egyre több feszültség gyűlt össze bennem. Anna nem akart minden hétvégén nálunk ebédelni. Néha inkább kirándulni mentek Dániellel vagy csak otthon maradtak kettesben. Azt éreztem, hogy elveszítem a fiamat.
Egy este Dániel felhívott.
– Anya, szeretném, ha elfogadnád Annát olyannak, amilyen. Nekem ő fontos.
– De hát miért nem lehet úgy élni, ahogy mi szoktuk? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Mert más időket élünk – felelte halkan.
Sokáig forgolódtam aznap éjjel. Eszembe jutottak anyám szavai: „Az asszony tartja össze a családot.” De mi van akkor, ha az asszony már nem akarja egyedül tartani? Mi van akkor, ha a férfi is részt akar venni benne?
Egy vasárnap délután Anna és Dániel váratlanul beállítottak hozzám.
– Szeretnénk beszélni veled – mondta Anna komolyan.
Leültünk a nappaliban. Anna mély levegőt vett.
– Tudom, hogy nehéz lehet neked ez a változás. Nekem is furcsa volt először minden magyar hagyomány. De szeretném, ha tudná, hogy nagyon szeretem Dánielt és tisztelem önt is.
Dániel megszorította Anna kezét.
– Anya, te mindig azt akartad, hogy boldog legyek. Most az vagyok.
Könnyek szöktek a szemembe. Rájöttem: egész életemben azért dolgoztam, hogy a fiamnak jó legyen. Most pedig pont azzal bántom meg legjobban, hogy nem engedem élni.
A következő hetekben lassan elkezdtem változni. Meghívtam Annát főzni tanulni – ő pedig megtanított engem néhány új ételre is. Néha együtt mosogattunk Dániellel. A családi vasárnapok már nem voltak olyan merevek: néha csak egy tál salátát ettünk együtt nevetve.
De nem volt minden könnyű. Anyám gyakran szóvá tette:
– Régen ilyen nem volt! A férfiak nem mosogattak!
Éreztem a generációs szakadékot. De láttam azt is: Dániel boldogabb volt Annával, mint valaha.
Egy este Anna odalépett hozzám.
– Ilona néni, köszönöm, hogy próbál megérteni engem.
Megöleltem őt. Tudtam: most már tényleg család vagyunk.
De néha még mindig elgondolkodom: vajon tényleg jó irányba változik a világ? Vagy csak én ragaszkodom túl görcsösen ahhoz, amit megszoktam?
„Ti mit gondoltok? Meddig kell ragaszkodnunk a hagyományokhoz, és mikor kell elengedni őket a gyerekeink boldogsága érdekében?”