Amikor a szerelem határokat feszeget: Zsófi és László története
– Miért nem érted meg, hogy ez nem normális? – kiabált rám anyám, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a telefonomat szorongattam. A hangja visszhangzott a csempéken, és úgy éreztem, mintha minden egyes szóval egyre kisebb lennék. – Zsófi, ő majdnem annyi idős, mint az apád volt!
Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott, és próbáltam visszaemlékezni arra a pillanatra, amikor először találkoztam Lászlóval. Egy esős novemberi estén történt, amikor a barátnőmmel, Katával beültünk a belvárosi kávézóba. László ott ült az ablak mellett, egyedül, egy könyvet olvasott. A tekintete találkozott az enyémmel, és valami furcsa bizsergést éreztem. Nem volt benne semmi tolakodó, csak egy csendes kíváncsiság.
Kata később azt mondta, hogy biztosan csak unatkozik az öregúr, de én tudtam, hogy több van benne. Amikor véletlenül kiöntöttem a kávémat, ő volt az első, aki odaugrott segíteni. – Ne aggódjon, kisasszony – mondta mosolyogva –, mindenkivel megesik. A hangja mély volt és nyugodt, mintha minden problémám eltörpült volna mellette.
Aznap este sokáig beszélgettünk. Elmesélte, hogy nyugdíjas tanár, szereti a verseket és a régi magyar filmeket. Én pedig meséltem neki az egyetemről, az álmaimról, arról, hogy mennyire félek attól, hogy sosem találom meg a helyem ebben a világban. László figyelmesen hallgatott. Nem ítélkezett, nem nevetett ki – csak ott volt velem.
A kapcsolatunk lassan alakult ki. Először csak barátok voltunk. Sétáltunk a Margitszigeten, beszélgettünk az élet értelméről, verseket olvastunk egymásnak. Aztán egy nap László megfogta a kezemet. Meglepődtem, de nem húztam el. Valami megmagyarázhatatlan nyugalmat éreztem mellette.
Azt hittem, hogy a világ majd elfogadja ezt a furcsa szerelmet – de tévedtem. Amikor először bemutattam őt anyámnak és a bátyámnak, szinte megfagyott a levegő. Anyám sírni kezdett. – Hogy tehetted ezt velem? – kérdezte újra és újra. A bátyám csak némán bámult ránk.
Az egyetemen is hamar elterjedt a hír. A barátaim közül többen elfordultak tőlem. Kata is csak annyit mondott: – Zsófi, gondolj bele! Mit akarsz te egy ilyen idős férfitól? Soha nem lesztek egyenrangúak!
De én nem tudtam lemondani Lászlóról. Ő volt az egyetlen ember az életemben, aki igazán megértett. Egy este együtt ültünk a Duna-parton, néztük a város fényeit.
– Szerinted van jövőnk? – kérdeztem halkan.
László sokáig hallgatott. – Nem tudom – mondta végül –, de azt tudom, hogy amíg veled lehetek, addig boldog vagyok.
Az idő múlásával egyre nehezebb lett minden. Anyám ultimátumot adott: vagy őt választom, vagy Lászlót. A barátaim már nem hívtak el sehova. Az egyetemen is furcsán néztek rám a tanárok.
Egy nap Lászlóval sétáltunk az Erzsébet hídon át, amikor megállt és rám nézett.
– Zsófi, nem akarom tönkretenni az életedet – mondta halkan. – Ha miattam elveszítesz mindent…
– Nem érdekel! – vágtam rá dühösen. – Te vagy az egyetlen ember, aki mellett önmagam lehetek!
De belül én is féltem. Mi lesz velem tíz év múlva? Húsz év múlva? Mi lesz akkor, ha László már nem lesz mellettem?
Az egyik legnehezebb este akkor jött el, amikor anyám végleg kizárt otthonról. Egy bőrönddel álltam az esőben a ház előtt, és csak sírtam. László jött értem autóval.
– Gyere hozzám – mondta csendesen.
Azóta nála lakom. Minden nap új kihívásokat hoz: az emberek ítélkeznek felettünk az utcán; néha én is elbizonytalanodom; néha László is fél attól, hogy túl nagy terhet rak rám.
De minden este együtt ülünk le vacsorázni; együtt nézzük a régi magyar filmeket; együtt álmodunk arról, hogy talán egyszer majd elfogad minket is ez a világ.
Vajon tényleg annyira fontos a kor? Vagy csak az számít igazán, hogy ki mellett találjuk meg önmagunkat? Ti mit gondoltok erről?