Amikor a szeretet ára van: Egy budapesti anya vallomása
– Miért nem jössz át most hétvégén, Dóra? – kérdeztem a telefonba, miközben a konyhaasztalon már ott sorakoztak a frissen sütött pogácsák.
A vonal másik végén hosszas csend. Hallottam, ahogy Levente, az unokám, valamit kiabál a háttérben. Dóra végül sóhajtott.
– Anya, most nincs időnk. Sok a dolgunk. És… – elakadt a hangja – …mostanában minden olyan nehéz lett.
A szívem összeszorult. Tudtam, mire gondol: mióta nyugdíjba mentem, már nem tudok neki pénzt adni minden hónapban. Régen mindig segítettem: fizettem a bölcsődét, vettem ruhát Leventének, sőt, még az albérletbe is besegítettem. Most viszont csak a szerény nyugdíjamból élek, és már csak ritkán tudok bármit is adni.
Azóta Dóra egyre ritkábban hív fel. Ha találkozunk is, mindig siet, Levente is alig marad nálam. A lakásom csendje egyre nyomasztóbb.
Egyik este, amikor már harmadszor melegítettem fel a maradék levest, felhívott a régi barátnőm, Márta.
– Kati, ne hagyd magad! – mondta határozottan. – Nem csak a pénzről szól az anyaság.
– De akkor miért érzem úgy, hogy csak addig kellettem Dórának, amíg adni tudtam? – fakadtam ki.
Márta hallgatott egy pillanatig.
– Próbáltál vele erről beszélni?
– Hányszor! Mindig azt mondja, hogy fáradt, nincs ideje… vagy hogy Levente beteg. De érzem, hogy valami megváltozott.
Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak a régi idők: amikor Dóra kicsi volt, mennyit dolgoztam érte. Egyedül neveltem fel, mert az apja elhagyott minket. Mindent megtettem: két munkahelyen dolgoztam, hogy ne szenvedjen hiányt semmiben. Néha még magamnak sem vettem új cipőt, csak hogy neki legyen szép ruhája az iskolai ünnepségre.
Most pedig úgy érzem, mintha mindez semmit sem számítana.
Egy vasárnap reggel váratlanul csengettek. Dóra állt az ajtóban Leventével.
– Csak fél órára ugrottunk be – mondta gyorsan. – Sietünk tovább.
Levente odarohant hozzám.
– Mama! Mesélsz nekem?
A szívem majd kiugrott a helyéről. Leültem vele a kanapéra, és elővettem a régi mesekönyvet. Dóra közben a telefonját nyomkodta.
– Anya – szólalt meg hirtelen –, tudnál kölcsönadni húszezer forintot? Jövő hónapban visszaadom.
Elhallgattam. A pénztárcám üres volt. Szégyenkezve ráztam meg a fejem.
– Most nem tudok segíteni, Dóra. Nagyon sajnálom.
Dóra arca megkeményedett.
– Akkor mennünk kell – mondta hűvösen. Felkapta Leventét, és már mentek is.
Az ajtó becsapódott mögöttük. A pogácsák érintetlenül maradtak az asztalon.
Napokig nem hallottam róluk. Próbáltam hívni Dórát, de nem vette fel. Az unokám hangja visszhangzott a fejemben: „Mama! Mesélsz nekem?”
Egy este aztán összeszedtem minden bátorságomat, és írtam Dórának egy hosszú üzenetet:
„Drága lányom! Tudom, hogy nehéz most nektek is. De én már nem tudok többet adni anyagilag. Csak azt szeretném, ha néha eljönnétek hozzám – nem pénzért, hanem mert hiányoztok. Szeretlek titeket.”
Válasz nem jött.
Hetek teltek el így. Márta gyakran átjött hozzám beszélgetni. Egyik délután azt mondta:
– Kati, lehet, hogy Dóra egyszer rájön majd: az anyai szeretet nem forintosítható.
De én csak ültem a nappaliban, néztem az üres kanapét és azon gondolkodtam: vajon tényleg hibáztam valahol? Túl sokat adtam? Vagy túl keveset? Miért lett minden ilyen rideg?
Egy nap aztán váratlanul becsöngettek. Levente állt ott egy rajzzal a kezében.
– Mama! Ezt neked rajzoltam! – kiáltotta boldogan.
Dóra mögötte állt némán. A szemében könnyek csillogtak.
– Anya… bocsáss meg – suttogta halkan. – Rájöttem, mennyire hiányzol nekünk.
Magamhoz öleltem őket. A szívemben egyszerre volt öröm és fájdalom.
Most itt ülök újra a konyhaasztalnál. Nem tudom, mit hoz a holnap – de egy dolgot biztosan tudok: az anyai szeretet nem lehet pénz kérdése.
Vajon hányan éreztétek már azt, hogy csak addig kellettek valakinek, amíg adni tudtok? Hol van a határ önzetlenség és kihasználás között?