Amikor Kiderült, hogy Sára Elmenekült a Gyerekeivel – Az Igazság Árnyékában

– Ne nyisd ki az ajtót, Emese! – szólt Gábor hangja a nappaliból, miközben a viharos szél az ablakokat rázta. A kopogás egyre kétségbeesettebb lett. A szívem hevesen vert, ahogy a bejárati ajtóhoz léptem. Tudtam, ki áll odakint: Sára, a gyerekkori barátnőm, akivel együtt nőttünk fel a panelházak között Zuglóban. Az utóbbi években ritkábban találkoztunk, de mindig ott voltunk egymásnak, ha baj volt.

– Kérlek, Gábor, csak hadd beszéljek vele! – könyörögtem halkan.

– Nem! Nem akarok semmilyen bajt a házban. Gondolj a lányunkra! – válaszolta ridegen.

A kislányom, Lili, már aludt a szobájában. Az ajtó mögül Sára hangja szűrődött be: – Emese, kérlek! Csak egy éjszakára! Nincs hová mennem!

A kezem remegett a kilincsen. Végül kinyitottam az ajtót egy résnyire. Sára ott állt két kisfiával, mindhárman csuromvizesen. A szeme vörös volt a sírástól.

– Mi történt? – suttogtam.

– Eljöttem tőle… Már nem bírtam tovább. Megütött… megint. És most már a gyerekek előtt is – zokogta.

Gábor odalépett mögém, karba tett kézzel nézett Sárára. – Sajnálom, de nem maradhattok itt. Ez nem egy menedékhely.

Sára rám nézett, mintha csak tőlem várna választ. A tekintetében ott volt minden: remény, félelem és szégyen. Éreztem, ahogy a bűntudat elönti a lelkemet.

– Gábor… – kezdtem újra, de ő félbeszakított.

– Nem akarom, hogy Lili ilyen dolgokat lásson vagy halljon. Nem az én problémám, hogy Sára milyen férjet választott magának.

Sára lehajtotta a fejét. – Értem… – mondta halkan. – Bocsánatot kérek…

A következő pillanatban már csak azt láttam, ahogy elindulnak az esőben lefelé a lépcsőházban. Ott álltam az ajtóban, és úgy éreztem magam, mint egy áruló.

Aznap éjjel nem tudtam aludni. Gábor békésen hortyogott mellettem, de én csak forgolódtam. Vajon helyesen tettem? Vagy csak gyáva voltam? Reggel első dolgom volt felhívni Sárát, de nem vette fel. Az anyja sem tudott róla semmit.

A következő napokban minden gondolatom körülötte forgott. A munkahelyemen is alig tudtam koncentrálni; a kolléganőm, Judit meg is jegyezte:

– Mi van veled mostanában? Olyan fura vagy…

– Semmi… csak fáradt vagyok – hazudtam.

Este Gábor leült mellém vacsora után.

– Ne hibáztasd magad! Nem mi vagyunk felelősek mások döntéseiért.

– De ha egyszer segítséget kért… – mondtam halkan.

– És ha idehozod őket? Mi lesz, ha a férje utánuk jön? Gondolj Lilire! – érvelt újra.

Nem tudtam vitatkozni vele. De belül valami eltört bennem. Eddig mindig azt hittem, hogy Gábor mellett biztonságban vagyok – most először éreztem azt, hogy ez a biztonság ára lehet mások szenvedése is.

Egy hét telt el így. Egy este aztán csörgött a telefonom: Sára anyja volt az.

– Megtaláltuk őket… Egy anyaotthonban vannak Újpesten. Sára nagyon rossz állapotban van… De legalább biztonságban vannak.

Megkönnyebbültem, de a bűntudat nem múlt el. Elmentem hozzájuk látogatóba. Sára soványabb volt és megtörtnek tűnt.

– Ne haragudj rám… – kezdtem sírva.

Ő csak megfogta a kezemet.

– Tudom, hogy próbáltál segíteni… De néha nem lehet mindent megoldani. Csak azt szeretném tudni: ha fordítva lenne, te mit tennél?

Hazafelé azon gondolkodtam: tényleg ilyen világban élünk? Ahol egy anya két kisgyerekkel menekülni kényszerül, és még a legjobb barátja sem tud segíteni neki? Vajon tényleg mindig csak magunkat kell védenünk? Vagy néha ki kell lépnünk a komfortzónánkból másokért?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Hol húzódik a határ család és barátság között?