Amikor könyörögtem a szomszédnak: Egy család, egy titok, egy döntés

– Kérem, László bácsi, csak most az egyszer… – remegett a hangom, miközben a szomszéd ajtajában álltam. A kezem izzadt, a torkom kiszáradt. Anyám odabent lázas volt, az öcsém, Marci, egész éjjel sírt a fájdalomtól. Már napok óta nem volt pénzünk gyógyszerre, és az utolsó kenyér is elfogyott reggelire. Tudtam, hogy László bácsi nem szereti, ha zavarják – mindig zárkózott volt, és a környéken mindenki csak suttogva beszélt arról, mennyi pénze lehet. De most nem volt más választásom.

– Mit akarsz, Zsófi? – nyitotta ki az ajtót hirtelen, és a hangja élesebben csengett, mint vártam. – Tudod, hogy nem szeretek keveredni mások dolgába.

– Tudom… csak… anyám nagyon beteg, és Marci is rosszul van. Nincs pénzünk gyógyszerre. Kérem, csak egy kis segítség kellene – mondtam ki végül, és éreztem, ahogy elönt a szégyen.

László bácsi arca megkeményedett. Egy pillanatig azt hittem, becsapja előttem az ajtót. De aztán valami megváltozott a tekintetében. Sóhajtott egy nagyot.

– Várj itt – mondta végül.

Ott álltam a hideg folyosón, miközben a szomszéd lakásából kiszűrődött a tévé hangja és a friss kávé illata. Eszembe jutottak apám utolsó szavai: „Soha ne kérj senkitől semmit!” De most már nem volt apám. Csak mi hárman maradtunk ebben a panelházban, ahol minden fal vékonyabbnak tűnt a valóságnál.

László bácsi visszajött egy barna borítékkal és egy üveg C-vitaminnal.

– Tessék. Ebben van tízezer forint. Ne szólj róla senkinek! És ezt add oda az anyádnak – nyomta a kezembe az üveget.

– Köszönöm… tényleg köszönöm – suttogtam könnyek között.

Hazafutottam. Anyám az ágyban feküdt, arca sápadt volt, szemei alatt sötét karikák. Marci a sarokban kuporgott egy régi plüssmackóval.

– Honnan van ez? – kérdezte anyám gyanakodva, amikor meglátta a pénzt.

– László bácsitól kértem kölcsön – mondtam halkan.

Anyám arca eltorzult a haragtól és szégyentől.

– Megmondtam, hogy nem kérünk senkitől semmit! Inkább éhen halok, mint hogy megalázkodjak!

– De anya! Marci beteg! Te is! Mit kellett volna tennem? Nézd meg magad! – kiáltottam rá először életemben.

Csend lett. Csak Marci szipogása hallatszott.

Aznap este gyógyszert vettünk és kenyeret is hoztam. Anyám egész éjjel sírt. Másnap reggel László bácsi becsöngetett hozzánk.

– Beszélni akarok veletek – mondta komoran.

Leült velünk az asztalhoz. Hosszan nézett anyámra.

– Tudom, milyen nehéz lehet most nektek. Az én feleségem is meghalt pár éve rákban. Akkor én is azt hittem, mindent egyedül kell kibírnom. De nem így van. Az ember néha csak akkor marad ember, ha elfogadja a segítséget.

Anyám lehajtotta a fejét. Én csak bámultam László bácsit – sosem gondoltam volna róla ilyeneket.

– Ha akarjátok, segítek nektek munkát találni vagy bevásárolni néha. Nem kell mindig mindent egyedül csinálni – mondta csendesen.

Aznap valami megváltozott bennünk. Anyám lassan elfogadta László bácsi segítségét: először csak egy-egy bevásárlásra kérte meg, aztán együtt mentek el orvoshoz is. Marci is jobban lett. Én pedig elkezdtem hinni abban, hogy talán mégsem vagyunk teljesen egyedül ebben a világban.

De persze nem mindenki nézte jó szemmel ezt a barátságot. A házban pletykák kezdtek terjedni: „Biztos valamit akar az öreg László attól az özvegyasszonytól!” vagy „A lányuk is túl sokat jár át hozzá!” Egyik nap az iskolában is odaszúrták nekem:

– Na mi van, Zsófi? Most már te is gazdag vagy? – gúnyolódott Erika, akinek az apja mindig BMW-vel járt dolgozni.

Hazamentem sírva. Anyám próbált vigasztalni:

– Ne törődj velük! Csak irigyek.

De engem bántottak ezek a szavak. Vajon tényleg helyes volt segítséget kérni? Vagy csak még mélyebbre süllyedtünk mások szemében?

Egy este László bácsi átjött hozzánk vacsorára. Marci már nevetett, anyám is mosolygott végre. Akkor értettem meg igazán: néha az igazi erő abban rejlik, hogy beismerjük a gyengeségeinket és merünk segítséget kérni.

Azóta eltelt pár év. Anyám újra dolgozik egy pékségben, Marci egészséges és én is leérettségiztem. László bácsi már családtag lett nálunk – nélküle talán sosem jutottunk volna túl azon a nehéz télen.

De néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: Vajon mit gondolnak rólunk a többiek? És számít ez egyáltalán? Ti mit tennétek a helyemben?