Anyai szeretet – Nincs korhoz kötve: Egy késői remény és családi harc története
– Ilona néni, maga tényleg azt hiszi, hogy ebben a korban még lehet gyereke? – kérdezte az orvos, miközben a papírjaimat lapozgatta. A hangjában ott bujkált a kétkedés, a szemében pedig valami furcsa szánalom csillant. A rendelőben hirtelen minden hang elhalkult, csak a saját szívverésemet hallottam.
Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott, összeszorított kézzel, és magamban újra meg újra elmondtam: „Lehetetlen nincs. Nem adom fel.”
Gyerekkoromban mindig azt mondták, hogy Ilona, te olyan gondoskodó vagy, biztosan sok gyereked lesz. De az élet másképp alakult. Férjem, László, korán meghalt, és utána évekig csak dolgoztam: könyvtárosként a városi könyvtárban, csendben, könyvek között, miközben minden nap egyre jobban éreztem a hiányt. Aztán jöttek a vizsgálatok: „Sajnáljuk, asszonyom, ön meddő.” Az orvosok szavai élesebbek voltak minden késnél.
A családom – főleg a nővérem, Margit – sosem értette meg, miért nem tudok beletörődni. „Ilona, fogadd el! Már ötven is elmúltál! Inkább örülj annak, amid van!” De én nem tudtam örülni. Minden karácsonykor, amikor Margit unokái körülöttem futkostak, úgy éreztem magam, mint egy üres váza.
Aztán 67 évesen egy nap különös hírrel állt elő az orvosom: „Ilona néni, van egy új eljárás. Nem ígérek semmit, de talán…” Akkor újra fellobbant bennem a remény. A családom kinevetett. „Te teljesen megőrültél!” – kiabálta Margit. A fiam – László fiam – aki örökbe fogadott gyermekem volt, csak annyit mondott: „Anya, félek érted.”
De én nem adtam fel. Végigcsináltam a kezeléseket: hormonok, vizsgálatok, injekciók. Minden reggel úgy keltem fel, hogy talán ma lesz az a nap, amikor végre megtörténik a csoda. És megtörtént. 68 éves voltam, amikor megtudtam: gyermeket várok.
A hír futótűzként terjedt a családban és a kisvárosban is. A boltban suttogtak mögöttem: „Hallottad? Az Ilona néni terhes! Ebben a korban!” Az utcán idegenek néztek rám furcsán. A nővérem hetekig nem szólt hozzám.
A terhesség nehéz volt. Minden nap aggódtam: vajon kibírom-e? Vajon egészséges lesz-e a baba? Az orvosok is aggódtak: „Ilona néni, ez veszélyes lehet.” De én minden reggel megsimogattam a hasamat és suttogtam: „Kicsim, várunk rád.”
A szülés előtt egy héttel Margit végre átjött hozzám. Leült az ágyam szélére és sírva mondta:
– Félek érted. De ha te ezt akarod… melletted leszek.
A kórházban László fiam fogta a kezemet. Amikor meghallottam a kisfiam első sírását – akit Gergőnek neveztem el –, minden fájdalom eltűnt. Csak sírtam és nevettem egyszerre.
Hazatérve újabb harc kezdődött. Az emberek továbbra is ítélkeztek: „Mit gondol ez az asszony? Hogy fogja felnevelni?” A védőnő is kétkedve nézett rám: „Ilona néni, biztos bírni fogja?”
De Gergő minden mosolyával újabb erőt adott nekem. Minden pelenkacsere, minden álmatlan éjszaka csak megerősített abban: anyának lenni nem kor kérdése.
Egy este László fiam leült mellém:
– Anya, tudod… féltettelek. De látom rajtad azt az örömöt, amit soha nem láttam még.
– Tudod, Laci – válaszoltam –, egész életemben erre vártam.
Most Gergő már másfél éves. Néha még mindig furcsán néznek rám a játszótéren az anyukák. De amikor Gergő rám nevet és azt mondja: „Anya!”, minden kétely eltűnik.
Sokszor elgondolkodom: vajon önzőség volt-e ennyi idősen belevágni? Vajon mit gondolnak rólam mások? De azt is tudom: ha újrakezdhetném, mindent ugyanígy tennék.
Ti mit tennétek a helyemben? Lehet-e valaha túl késő remélni vagy szeretni?