„Anyám, ne haragudj, de így lesz a legjobb…” – Egy anya küzdelme a családjáért és önmagáért
– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg meg akarod tenni, Gergő! – hallottam a saját hangomat remegni, miközben a konyhaajtó mögött álltam. A szívem úgy vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Nem akartam hallgatózni, de amikor meghallottam a fiam és a menyem halk beszélgetését, valami megállíthatatlan erő odavonzott.
– Anyád már nem bírja egyedül, és nekünk is könnyebb lenne – mondta Dóra halkan. – A lakás is jól jönne, Gergő. Tudod, mennyit ér mostanában egy ilyen hely a belvárosban.
A fiam csak hümmögött. – Tudom… de azért ez mégiscsak az anyám.
Azt hittem, elájulok. A falnak kellett támaszkodnom. Hát ennyi vagyok? Egy teher? Egy lakás? Az egész életemet rájuk áldoztam, mindent megtettem értük. Gergő volt az egyetlen fiam. Az apja korán meghalt, mindent egyedül csináltam végig: iskoláztatás, betegségek, kamaszkorok viharai. Most pedig… most úgy beszélnek rólam, mintha már nem is lennék ember.
Aznap este nem tudtam aludni. Csak feküdtem az ágyban, bámultam a plafont, és újra meg újra lejátszottam magamban a beszélgetést. Vajon tényleg ennyire feleslegessé váltam? Vagy csak túl érzékeny vagyok? Talán tényleg nehéz velem… De hát ki ne lenne néha nehéz öregen?
Másnap reggel Gergő úgy jött át hozzám, mint mindig: hozott kenyeret, tejet, és mosolygott rám. – Hogy aludtál, anya?
Majdnem kimondtam: „Tudom, mit tervezel.” De nem ment. Csak néztem rá, próbáltam keresni benne azt a kisfiút, akit annyiszor ringattam álomba. De már nem láttam mást, csak egy idegent.
A napok teltek. Egyre kevésbé tudtam őszintén beszélgetni vele. Mindig ott motoszkált bennem a félelem: mikor mondja ki? Mikor jön el az a pillanat, amikor közli velem: „Anya, menned kell.”
Egyik este aztán eljött az igazság pillanata. Gergő leült mellém a kanapéra.
– Anya… beszélnünk kell valamiről.
A kezem remegett. – Tudom, miről van szó – suttogtam.
– Nem haragudj… de így lesz a legjobb mindenkinek – mondta halkan. – Dóra is aggódik érted. Sokat vagy egyedül. És… hát tudod… nekünk is könnyebb lenne úgy…
– Úgy? – kérdeztem keserűen. – Ha már nem vagyok itt? Ha már csak egy lakás vagyok?
Gergő lehajtotta a fejét. – Nem erről van szó…
– Dehogynem! – kiáltottam fel. – Pont erről van szó! Az egész életemet értetek éltem! És most… most kidobtok, mint egy régi bútort?
Csend lett. Csak az óraketyegést hallottam.
– Anya… nem akarunk rosszat neked. De mi sem bírjuk már ezt így tovább. Dóra babát vár…
Ez volt az utolsó csepp. Egyszerre öröm és fájdalom öntött el: unokám lesz! De miért kell ehhez engem eltávolítani?
– Miért nem lehet együtt élni? Miért nem lehet megoldani valahogy? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Próbáltuk… de Dóra nem bírja az együttélést. Sokat veszekedtek veled…
Tudtam, hogy igaz. Néha tényleg összevesztünk apróságokon: só mennyisége a levesben, hogyan kell teregetni, mikor kell ablakot pucolni. De hát ez minden családban így van! Vagy nem?
Aznap este órákig sírtam. Úgy éreztem magam, mint egy árva gyerek. A barátnőmnek, Marikának meséltem el először mindent.
– Ne hagyd magad! – mondta Marika határozottan. – Ez a te otthonod! Jogod van itt maradni!
De én csak azt éreztem: valahol elrontottam mindent. Talán túl sokat vártam el Gergőtől? Talán túl szigorú voltam? Vagy épp ellenkezőleg: túl engedékeny?
A következő napokban próbáltam beszélgetni Gergővel. Próbáltam megérteni őt is.
– Fiam… mondd el őszintén: tényleg ennyire nehéz velem?
Gergő sóhajtott. – Néha igen… de szeretünk téged.
– Akkor miért érzem azt, hogy csak útban vagyok?
Nem válaszolt.
Végül kompromisszum született: egyelőre maradhatok itthon, de hetente egyszer kijön hozzám egy gondozónő segíteni. Gergőék pedig gyakrabban látogatnak majd meg.
De bennem valami végleg eltört. Már sosem tudok ugyanúgy nézni rájuk. Minden mosoly mögött ott érzem a kimondatlan szavakat: „Mikor mész már?”
Most itt ülök az ablakban, nézem az utcát, és azon gondolkodom: hol rontottuk el? Lehet még újra bízni egymásban? Vagy ez már örökre így marad?
Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki majdnem elárult?