„Anyu, ideje lenne otthonba menned” – Egy anya harca az önállóságért

– Anya, ezt most komolyan mondom, nem mehet ez így tovább! – kiabált rám Gábor a nappali közepén, miközben a konyhából átszűrődött a frissen főzött kávé illata.

A kezem remegett, ahogy a bögrét szorongattam. A szívem hevesen vert, mintha minden egyes dobbanással azt akarná üzenni: „Élek! Még mindig élek!” De Gábor csak nézett rám, szigorúan, mintha már nem is az anyja lennék, hanem egy makacs gyerek, akit rendre kell utasítani.

– Nem értem, miért gondoljátok, hogy nem tudok magamról gondoskodni – próbáltam higgadtan válaszolni, de a hangom elcsuklott. – Minden nap főzök, bevásárolok, eljárok a piacra. A szomszéd Marika is mindig mondja, hogy irigyel, amiért ilyen aktív vagyok.

Gábor csak legyintett. – Anyu, múlt héten is elestél a fürdőben. Szerencséd volt, hogy nem történt nagyobb baj. És Eszter is aggódik érted.

Eszter, a lányom, csendben ült a sarokban. Mindig is ő volt a békítő köztünk, de most csak lesütötte a szemét. – Anya, mi csak jót akarunk neked. Nem akarjuk, hogy valami bajod essen egyedül.

A szavak úgy csapódtak hozzám, mint a hideg esőcseppek egy őszi napon. Hirtelen minden emlék előtört: ahogy Gábort biciklizni tanítottam a közeli parkban; ahogy Eszterrel együtt sütöttük a karácsonyi bejglit; ahogy együtt nevettünk a régi lakásban, amikor még minden egyszerűbb volt.

Most meg itt ülnek előttem, és arról beszélnek, hogy ideje lenne „biztonságosabb helyre” mennem. Egy otthonba. Egy helyre, ahol minden nap ugyanaz: reggeli, gyógyszer, séta az udvaron, vacsora. Egy helyre, ahol már nem én döntök arról, mikor kelek fel vagy mikor fekszem le.

– Nem akarok otthonba menni – mondtam ki végül halkan. – Még nem.

Gábor felsóhajtott. – Anya, ez nem csak rólad szól. Nekünk is nehéz így. Nem tudunk minden nap itt lenni veled. Nekünk is van családunk, munkahelyünk.

A szavak fájtak. Tudtam, hogy igazuk van – ritkán látogatnak meg. Karácsonykor és húsvétkor összegyűlünk ugyan az asztal körül, de már az sem olyan, mint régen. A gyerekek felnőttek, unokáim vannak, akik inkább a telefonjukat nyomkodják, mintsem velem beszélgetnének.

De én még mindig érzem magamban az életet. Minden reggel kimegyek a piacra, beszélgetek az árusokkal. Néha elmegyek Marikával sétálni a Duna-partra. Szeretek főzni – még ha már csak magamnak is. És esténként előveszem a régi fényképeket: Gábor első napja az iskolában; Eszter ballagása; a nyaralás Balatonon.

Aznap este sokáig nem tudtam elaludni. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: vajon tényleg önző vagyok? Vajon tényleg veszélyes egyedül élnem? Vagy csak arról van szó, hogy a gyerekeim már nem látnak bennem mást, csak egy öregasszonyt?

Másnap reggel Marika átjött egy tál meleg levessel. – Hallottam tegnap este a hangokat – mondta halkan. – Ne hagyd magad! Te vagy az egyik legéletvidámabb ember itt a házban.

Elmosolyodtam. Jólesett hallani ezeket a szavakat. De aztán eszembe jutott Gábor arca: aggódó tekintet, fáradt szemek. Vajon tényleg csak félt? Vagy egyszerűbb lenne neki megszabadulni tőlem?

A következő héten Eszter felhívott. – Anya, beszéltem egy nagyon szép otthonnal Budán. Van kertjük is! És minden nap szerveznek programokat.

– Eszter – szakítottam félbe –, kérlek… Hadd döntsem el én! Még nem érzem magam késznek erre.

Csend lett a vonalban. Hallottam Eszter halk sóhaját.

– Jó… De ha bármi baj történik…

– Tudom – vágtam rá gyorsan –, hívni foglak.

Letettem a telefont és sírva fakadtam. Nem akartam gyengének mutatkozni előttük. De belül rettegtem: mi lesz velem? Mi lesz akkor, ha tényleg elesek? Ha egyszer már nem tudok felkelni?

Aznap este Marikával sétáltunk egyet a ház körül.

– Tudod – kezdte óvatosan –, nekem sincs már senkim. De amíg tudok járni-kelni, addig nem adom fel az önállóságomat.

Bólintottam. Éreztem magamban az erőt – de ugyanakkor a félelmet is.

Néhány nappal később Gábor újra átjött. Most csendesebb volt.

– Anyu… Nem akarunk rosszat neked. Csak félünk.

Megfogtam a kezét.

– Értem én… De kérlek… Hadd éljek még egy kicsit úgy, ahogy én szeretnék.

Gábor bólintott. Láttam rajta: nehéz neki is elengedni engem.

Most itt ülök az ablakban és nézem az őszi esőt. Az élet lassan múlik el mellettem – de én még nem vagyok kész búcsút mondani neki.

Vajon tényleg önző vagyok? Vagy jogom van még élni úgy, ahogy szeretnék? Ti mit tennétek a helyemben?