Az a nyár, amikor mindent elvett a tűz – és mégis kaptam valamit

– Anya, miért van ilyen sűrű füst az ablakban? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a reggeli kakaómat kavargattam. Anyám arca elsápadt, ahogy kinézett az ablakon. A Börzsöny felől vastag, fekete füst gomolygott, mintha valaki óriási pokrócot terített volna a hegyekre.

– Maradj bent, Lili! – szólt rám hirtelen, és már rohant is ki az udvarra, hogy szóljon apának. Hallottam, ahogy kiabálnak egymással:

– Péter, az erdő ég! Hívd a tűzoltókat!

– Már hívtam őket! – felelte apa idegesen. – De azt mondták, minden egység úton van, nem tudják, mikor érnek ide.

A szívem hevesen vert. A házunk a falu szélén állt, alig pár száz méterre az erdőtől. Mindig szerettem ott lakni: madarak csicsergése, gombázás anyával, titkos bunkerek az öreg tölgyek alatt. Most viszont minden ismerős hely félelmetessé vált.

A következő órákban mindenki csak rohangált. Apa locsolta a kertet, mintha az megállíthatná a lángokat. Anyám a nagymamát próbálta hívni, de nem volt térerő. A szomszédok is kint álltak az utcán, néhányan sírtak.

Délutánra megérkeztek a tűzoltók. Hatalmas piros autókkal jöttek, amilyeneket eddig csak mesekönyvben láttam. Felnőttek voltak, de most úgy tűnt, mintha ők is félnének. Az egyikük – egy magas, bajszos férfi – odajött hozzánk.

– Jó napot! Kérem, készüljenek fel arra, hogy el kell hagyniuk a házat! – mondta komoran.

Anyám sírni kezdett. Apa ökölbe szorította a kezét. Én csak álltam ott némán, és néztem a tűzoltók arcát: fáradtak voltak és koszosak, de mégis bátrak.

Aznap este nem aludtunk otthon. Az iskola tornatermében húztuk meg magunkat sok más családdal együtt. Mindenki ideges volt. A gyerekek sírtak vagy csendben bámulták a plafont. Én csak arra tudtam gondolni: mi lesz az erdővel? Mi lesz a házunkkal? És mi lesz azokkal a tűzoltókkal odakint?

Másnap reggel visszasétáltam az iskola udvarára. Ott álltak a tűzoltóautók. A férfiak és nők kimerülten ültek a földön, néhányan egymás vállára hajtották a fejüket. Valami furcsa érzés fogott el: ők mindent megtesznek értünk, de ki törődik velük?

Elhatároztam, hogy csinálok nekik valamit. Visszaszaladtam anyához.

– Anya! Szeretnék sütit sütni a tűzoltóknak! – mondtam határozottan.

– Most? Lili, nincs otthon semmink… – kezdte fáradtan.

– De van liszt meg cukor! És ha összedobjuk a többiekkel? – könyörögtem.

Végül anyám beadta a derekát. Körbejártuk a tornatermet: ki adott egy tojást, ki egy marék diót vagy egy kis lekvárt. Együtt sütöttünk pogácsát egy régi sparhelten az iskola konyháján.

Amikor elkészültünk, én vittem oda a tálcát a tűzoltóknak. A bajszos férfi rám mosolygott:

– Te csináltad ezt nekünk?

Bólintottam.

– Köszönjük szépen! – mondta halkan. Láttam rajta, hogy majdnem elsírja magát.

Aznap délután visszatértünk a házunkhoz. Az erdő egy része leégett, de a házunk megmaradt. A kertben minden fekete volt és hamuszagú. Apa csendben nézte az udvart; anyám zokogott.

Este leültem az ágyam szélére és hallgattam, ahogy odakint újra csönd van. A családunk napokig veszekedett: apa szerint mindent elvesztettünk; anyám szerint legalább egymásnak megmaradtunk. Én csak azt éreztem: valami bennem is megváltozott.

A következő hetekben segítettünk takarítani az erdőt, új fákat ültettünk a szomszédokkal együtt. A tűzoltók néha visszajöttek ellenőrizni mindent. Mindig vittem nekik valami apróságot: rajzot vagy egy szelet kenyeret.

Egy este apa leült mellém.

– Lili – mondta halkan –, büszke vagyok rád. Te voltál az egyetlen köztünk, aki gondolt másokra is.

Akkor értettem meg: nem csak az számít, mit veszítünk el egy katasztrófában, hanem az is, hogy mit tudunk adni másoknak.

Most már felnőtt vagyok, de minden nyáron eszembe jut az a forró nap és az első pogácsa, amit nem magamnak sütöttem.

Ti mit tennétek hasonló helyzetben? Vajon tényleg csak akkor tudjuk megmutatni az igazi arcunkat, amikor minden elveszni látszik?