Az éhes szomszédlány – Egy gyerekkor csendben és szegénységben

– Anya, miért nincs Katalinnak uzsonnája? – kérdeztem egy őszi délutánon, miközben az ablakból figyeltem, ahogy a szomszéd kislány némán ül a lépcsőn, és az ujjait rágja. Anyám csak rám nézett, és halkan annyit mondott: – Nem mindenki olyan szerencsés, mint mi, Zsófi.

Akkor még nem értettem, mit jelent ez igazán. Katalin mindig csendes volt, a haja kócos, ruhái kopottak. Az iskolában sosem beszélt senkivel, a tanárok is csak legyintettek rá: „Az a szegény Katalin.” A többi gyerek csúfolta, én pedig csak néztem őt, és valami furcsa szorítást éreztem a mellkasomban.

Egyik este anyám elővett egy régi kenyeret, egy kis vajat és néhány almát. Óvatosan becsomagolta őket egy nejlonzacskóba. – Zsófi, menj át Katalinékhoz, és add oda ezt az anyukájának. De ne mondd el senkinek! – suttogta. A házuk sötét volt, az ajtót Katalin anyja nyitotta ki. Fáradt arca meglepődött, amikor meglátta a csomagot. – Köszönjük szépen… – mondta halkan, de a hangja remegett.

Ez így ment hónapokon át. Anyám mindig talált valamit, amit odaadhatott: egy régi pulóvert, egy tál levest, néha egy kis édességet. Mindig titokban. A faluban mindenki tudta, hogy Katalinék szegények, de senki sem beszélt róla. A boltban is csak összesúgtak mögöttük: „Az apja elhagyta őket… Az anyja beteg…” De senki sem segített nyíltan.

Egy nap az iskolában Katalin elájult a tornateremben. A tanárnő riadtan rohant hozzá, de amikor felébredt, csak annyit mondott: – Nem reggeliztem. A gyerekek nevettek rajta, én pedig szégyelltem magam. Otthon sírva fakadtam anyám előtt: – Miért nem segít mindenki? Miért csak mi?

Anyám megsimogatta a fejem: – Az emberek félnek attól, amit nem értenek. És félnek attól is, hogy ők is lehetnének a helyükben.

Ahogy teltek az évek, Katalin egyre jobban eltűnt a háttérben. Tizenhat évesen már dolgozott a helyi pékségben iskola után. Néha láttam az ablakból, ahogy fáradtan vonszolja magát haza este kilenckor. Az anyja egyre betegesebb lett, az orvoshoz sem mentek el soha.

A faluban közben mindenki a saját dolgával volt elfoglalva: új autók, felújított házak, nagy családi ebédek. Katalinék háza egyre romosabb lett. Egyik télen elromlott a fűtésük; anyám aggódva nézte az ablakból a füst nélküli kéményt. – Vigyél át nekik egy pokrócot! – kérte tőlem ismét.

Akkor már kamasz voltam, és zavart a helyzet. Féltem attól, hogy meglátnak a többiek, ahogy segítek nekik. Egyik este azonban Katalin sírva jött át hozzánk: – Anyukám nagyon rosszul van…

Anyám azonnal hívta a mentőket. Mire kiértek, Katalin anyja már alig lélegzett. A mentősök szó nélkül vitték el őt; Katalin ott maradt az ajtóban, remegve.

Aznap este anyám magához ölelte Katalint, és együtt sírtak a konyhában. Én csak álltam ott némán, és nem tudtam mit mondani.

Katalin anyja néhány nappal később meghalt a kórházban. A temetésen alig voltak páran: mi hárman és két idős rokon. A falu többi része csak messziről figyelte az eseményeket.

Katalin ezután elköltözött Budapestre egy távoli nagynénihez. Évekig nem hallottam róla semmit. Néha eszembe jutott: vajon mi lett vele? Vajon boldogabb lett-e? Vajon emlékszik-e arra a sok csendes segítségre?

Most felnőttként gyakran gondolok vissza ezekre az évekre. Vajon helyesen tettük-e, hogy titokban segítettünk? Vagy bátrabbnak kellett volna lennünk? Vajon ha többen kiállnak Katalin mellett, más lett volna a sorsa?

Sokszor álmodom arról a hideg téli estéről, amikor Katalin sírva állt az ajtónkban. És arról is álmodom, hogy egyszer újra találkozunk – és megkérdezem tőle: „Megbocsátasz nekem azért, hogy akkoriban csak csendben figyeltelek?”

Ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon tényleg bűn hallgatni és csak titokban segíteni?