Csak egy unoka elég! – Harcom az anyósom döntése ellen

– Nem lesz még egy gyerek ebben a házban! – csattant fel anyósom, Ilona néni hangja élesen visszhangzott a konyhában. Ott álltam a reggeli kávémmal, a kezem remegett, ahogy próbáltam nem kiborítani a bögrét. Gábor, a férjem, csak némán bámult maga elé, mintha a csempék mintázatában keresné a választ.

Az előző este még boldogan öleltem magamhoz a pozitív terhességi tesztet. Azt hittem, Gábor örülni fog, de amikor elmondtam neki, csak annyit mondott: „Anyámnak ezt hogy mondjuk meg?” Akkor még nem értettem, miért aggódik ennyire. Most már tudom.

Ilona néni mindig is erős kézzel irányította a családot. Az első unokánk, Marci születésekor is ő döntötte el, melyik óvodába járjon, mit egyen, sőt még azt is, milyen színű legyen a gyerekszoba fala. Gábor sosem mert ellentmondani neki. Én pedig próbáltam alkalmazkodni – egészen mostanáig.

– Ez nem csak a te döntésed! – szólaltam meg végül remegő hangon. – Ez a mi életünk, a mi családunk!

Ilona néni szeme összeszűkült. – A mi családunk? Az én fiam az én családom! Egy gyerek elég. Nem fogod tönkretenni az életeteket egy újabb gyerekkel. Nézz körül! Miből fogtok megélni? Hol lesz helye annak a gyereknek ebben a lakásban?

A szavak úgy csapódtak hozzám, mint a jeges eső. Gábor továbbra is hallgatott. Csak ültem ott, és éreztem, ahogy lassan eltűnik alólam a talaj.

Aznap este Marci odabújt hozzám az ágyban. – Anya, miért sírsz? – kérdezte halkan.

– Csak egy kicsit fáradt vagyok – hazudtam neki. De valójában attól féltem, hogy elveszítem azt az életet, amit eddig felépítettem.

A következő napokban Ilona néni mindent megtett, hogy meggyőzze Gábort: beszélt hozzá reggelente, amikor munkába indult; este hosszan telefonált vele; még az én jelenlétemben is célzott megjegyzéseket tett. „A mai világban felelőtlenség két gyereket vállalni.” „Gondolj Marci jövőjére!”

Gábor egyre zárkózottabb lett. Egy este végül kitört belőle:

– Nem tudom, mit csináljak, Zsuzsa! Anyámnak igaza van… Nem bírjuk el anyagilag. És ha elveszítjük a lakást? Ha nem tudunk mindkét gyereknek mindent megadni?

– És ha most elvetetem ezt a babát? Akkor boldog leszel? – kérdeztem könnyek között.

– Nem erről van szó… Csak… félek.

A félelem mindannyiunkat megbénított. Éjszakánként álmatlanul forgolódtam. A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A kolléganőm, Erika egyszer félrehívott:

– Mi baj van veled mostanában? Olyan vagy, mint aki máshol jár fejben.

Elmeséltem neki mindent. Erika csak annyit mondott: – Zsuzsa, ez a te tested, a te döntésed. Ne hagyd, hogy mások irányítsák az életedet!

Ekkor döntöttem el: kiállok magamért és a gyermekemért.

Egy vasárnap délután összegyűltünk mindannyian a nappaliban: Ilona néni, Gábor, Marci és én. Mély levegőt vettem.

– Szeretném, ha meghallgatnátok – kezdtem. – Tudom, hogy mindannyian aggódtok. De ez az én testem, az én döntésem. Nem fogom elvetetni ezt a babát csak azért, mert valaki más így akarja. Ha kell, egyedül is felnevelem.

Ilona néni felháborodva felpattant.

– Hálátlan vagy! Mindent értetek tettem! Ez lesz a hála?

– Köszönöm mindazt, amit értünk tettél – mondtam halkan –, de most nekem kell döntenem.

Gábor csak ült némán. Láttam rajta a fájdalmat és a bizonytalanságot.

Aznap este Ilona néni összepakolt és hazament. Napokig nem hallottunk felőle.

A következő hetek nehezek voltak. Gábor és köztem feszültség vibrált minden szóban. Marci is érezte: gyakran kérdezte, miért veszekszünk annyit.

Egy este Gábor odajött hozzám.

– Sajnálom… Félek attól, hogy hibázunk. De szeretlek téged… és azt a babát is.

Sírtam. Ő is sírt. Talán először éreztem azt hosszú idő után, hogy nem vagyok teljesen egyedül.

Ilona néni lassan visszatért az életünkbe – először csak telefonon érdeklődött Marci felől, majd egyszer elhozta neki kedvenc süteményét. A második terhességem végére már elfogadta: lesz még egy unokája.

Most itt ülök két kisfiammal: Marci és Bence mellettem játszanak a szőnyegen. Néha még mindig eszembe jut az a sok fájdalom és bizonytalanság.

Vajon hány nő él át hasonlót Magyarországon? Hányan érzik úgy, hogy mások döntenek helyettük? Ti mit tennétek az én helyemben?