Egy apai döntés ára: Amikor a fiamat a presszóba küldtem dolgozni

– Már megint nem voltál az iskolában, Bence! – ordítottam rá, miközben a naplóját lobogtattam előtte. Az arca sápadt volt, de a szeme dacosan csillogott. Anyja, Ildikó csak némán állt mellettünk, kezét tördelte. A konyhában feszültség vibrált, mintha egyetlen rossz szó is elég lenne ahhoz, hogy minden darabokra hulljon.

– Apa, nem érted… – kezdte Bence, de félbeszakítottam.

– Nem érdekelnek a kifogások! Azt hiszed, az élet csak játék? Hogy mindent megkapsz ingyen? – hangom remegett a dühtől és csalódottságtól. – Ha nem akarsz tanulni, akkor dolgozni fogsz! Holnap reggel eljössz velem a presszóba, és segítesz egész nap. Majd meglátod, milyen az igazi munka!

Bence csak lehajtotta a fejét. Ildikó rám nézett, szemében félelem és kérlelés tükröződött.

– László, biztos ez a legjobb megoldás? – suttogta.

– Nincs más választásunk – feleltem ridegen. – Ha most nem tanulja meg, mi az élet, később még nagyobb baj lesz.

Aznap este alig aludtam. A gondolatok cikáztak a fejemben: hol rontottam el? Miért nem tudok közelebb kerülni a fiamhoz? Miért érzem magam ennyire tehetetlennek?

Másnap reggel Bence némán ült mellettem az autóban. A helyi presszóban, ahol fiatalkoromban én is dolgoztam, már várt minket Marika néni, a tulajdonos.

– Na, Laci fiam, kit hoztál magaddal? – kérdezte mosolyogva.

– A fiamat. Szeretném, ha ma segítene itt. Meg kell tanulnia, hogy semmi sincs ingyen – mondtam halkan.

Marika néni csak bólintott. – Jól van, Bence, akkor kezdjük a poharak mosogatásával. Aztán majd meglátjuk.

Bence egész nap dolgozott: mosogatott, asztalokat törölt le, szemetet vitt ki. Láttam rajta a fáradtságot és a szégyent is, amikor ismerősök jöttek be, és kérdőn néztek rá.

Délután egy pillanatra leült mellém.

– Apa… tényleg azt akarod, hogy ezt csináljam egész életemben? – kérdezte halkan.

– Nem akarom. De azt sem akarom, hogy elpazarold az életed – feleltem őszintén.

Este otthon csend volt. Ildikó aggódva nézett rám.

– Nem gondolod, hogy túl kemény voltál vele? – kérdezte.

– Nem tudom – sóhajtottam. – Csak azt akarom, hogy ne legyen belőle senki. Hogy legyen célja.

Az elkövetkező napokban Bence minden reggel velem jött a presszóba. Egyre ügyesebb lett, de egyre zárkózottabb is. Egy este hallottam, ahogy telefonon beszél valakivel:

– Nem tudom már, mit akarok… Apa szerint csak így tanulhatom meg… De én nem érzem magam többnek ettől…

A szívem összeszorult. Vajon tényleg jót teszek neki? Vagy csak még jobban eltávolítom magamtól?

Egy hét után Bence leült velem vacsora után.

– Apa… vissza akarok menni az iskolába. De nem azért, mert félek tőled vagy a munkától. Hanem mert szeretném megtalálni azt, amiben jó vagyok. De ehhez támogatásra van szükségem… nem csak büntetésre.

Először nem tudtam mit mondani. Aztán lassan bólintottam.

– Rendben van, fiam. Próbáljuk meg együtt… De kérlek, ne zárkózz el tőlem többet.

Azóta próbálok másképp közeledni hozzá. Nehéz elengedni a régi mintákat: nálunk otthon mindig a szigor volt az úr. De talán most először érzem úgy, hogy valóban meghallottam őt.

Vajon tényleg csak keménységgel lehet nevelni? Vagy néha pont az együttérzés és a meghallgatás vezet közelebb egymáshoz? Ti mit gondoltok erről?