Egy elhagyott csecsemő a tűzoltóságon – Egy nap, ami mindent megváltoztatott
– Mi a fene ez a sírás? – kiáltott be Gábor a pihenőszobába, miközben én már az ajtó felé rohantam. A hang olyan éles volt, hogy a szívem kihagyott egy ütemet. A tűzoltóság udvarán, a rozsdás konténer mellett egy kosárban feküdt egy újszülött, piros arcocskáján könnyek csorogtak. Nem gondolkodtam. Ledobtam a sisakomat, és odarohantam.
– Jézusom, Kati, mit csinálsz? – hallottam magam mögött Zsuzsa hangját, de már nem érdekelt semmi más, csak az a pici élet. Felkaptam a babát, aki remegett a hideg reggeli levegőben. A kezem automatikusan ringatta, ahogy anyám is ringatott engem régen, amikor apám elment otthonról.
– Nyugodj meg, kicsim, itt vagyok – suttogtam neki, miközben visszasiettem vele az épületbe. A többiek tanácstalanul néztek rám, mintha valami földöntúli dolgot látnának.
– Hívjuk a mentőket! – szólt oda Gábor, de én csak bólintottam, és közben próbáltam melegíteni a babát a testemmel. Egy üres palackot találtam a konyhában, gyorsan tejet melegítettem, és cumisüveget rögtönöztem. A kisfiú mohón szívta, mintha az élete múlna rajta.
A főnököm, László bácsi ekkor lépett be. Ő mindig szigorú volt velem, sosem dicsért meg igazán. Most azonban csak nézett rám hosszasan.
– Katalin, te… – kezdte halkan. – Nem minden nap lát az ember ilyet. Tudod, hogy mit tettél most?
– Csak azt tettem, amit bárki tett volna – válaszoltam remegő hangon.
– Nem – rázta meg a fejét. – Nem mindenki tud így szeretni egy idegent.
A szavai úgy ütöttek szíven, mint amikor anyám utoljára mondta: „Büszke vagyok rád.” De akkor már késő volt; őt elvitte a rák, én pedig magamra maradtam az örök bizonyításvággyal.
A mentők hamarosan megérkeztek. A kisbabát elvitték, de előtte még egyszer megszorítottam az apró kezét. A kollégáim csendben figyeltek. Zsuzsa odalépett hozzám.
– Te mindig ilyen erős vagy? – kérdezte halkan.
– Nem vagyok erős – feleltem. – Csak tudom, milyen érzés elveszettnek lenni.
Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam, és anyám hangját hallottam a fejemben: „Kati, ne félj szeretni!” De én mindig féltem. Féltem attól, hogy ha szeretek valakit vagy valamit, azt elveszítem. Mint ahogy elvesztettem őt is.
Másnap reggel László bácsi behívott az irodájába.
– Leülhetsz? – kérdezte szokatlanul kedvesen.
– Persze – mondtam óvatosan.
– Tudod, hogy sokan csak a hősiességet látják ebben a munkában. De amit tegnap tettél… Az igazi bátorság volt. Szeretném, ha te lennél az új ifjúsági programunk arca. Megmutatnád a fiataloknak, hogy nem csak tűzoltani kell tudni, hanem emberséget is tanítani.
Elakadt a szavam. Évek óta próbáltam bizonyítani magam ebben a férfiak uralta szakmában. Most végre elismerték azt is bennem, ami mindig is ott volt: az együttérzést.
Hazafelé menet felhívtam apámat. Évek óta nem beszéltünk rendesen; ő sosem értette meg, miért választottam ezt az utat.
– Szia, apa – szóltam bele bizonytalanul.
– Kati? Minden rendben? – kérdezte meglepetten.
– Igen… csak gondoltam, elmondom, hogy ma büszke volt rám valaki. És szeretném, ha te is az lennél.
Hosszú csend következett.
– Mindig is büszke voltam rád – mondta végül halkan.
A könnyeim potyogtak. Talán most először éreztem úgy igazán: nem vagyok egyedül.
Azóta minden nap eszembe jut az a kisbaba. Vajon mi lesz vele? Vajon egyszer majd ő is érzi azt a szeretetet, amit én próbáltam neki adni azon a hideg reggelen?
Néha azon gondolkodom: vajon tényleg elég szeretet van ebben a világban? Vagy nekünk kell megtanulni adni ott is, ahol már mindenki feladta?