Egy emlékezetes születésnap: Az anyai álmok ára
– Anya, ezt most komolyan gondolod? – Gábor hangja remegett a telefonban, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a meghívókat nézegettem. – Tudod jól, mennyire szükségünk lenne arra az autóra. Dóra már hónapok óta nézegeti a hirdetéseket.
A szívem összeszorult. Hetven év. Hetven évnyi lemondás, alkalmazkodás, csendes háttérbe húzódás. Mindig mások voltak az elsők: Gábor, Dóra, az unokák, még a szomszéd Marika néni is. Most először éreztem azt, hogy jogom van valamihez – valamihez, ami csak az enyém.
– Gábor, ez most az én napom lesz. Egyszer az életben szeretném megünnepelni magam is – próbáltam halkan, de határozottan válaszolni.
A vonal másik végén csend lett. Hallottam, ahogy Dóra suttog valamit a háttérben.
– Szóval akkor nem segítesz? – kérdezte végül Gábor. – Tudod jól, hogy mennyit dolgozunk. Az autó nélkül Dóra nem tudja vinni a gyerekeket oviba, én meg késni fogok a munkából.
– Sajnálom, de most tényleg szeretném ezt az ünnepséget – mondtam halkan.
Letette. A csend a lakásban szinte fájt. A meghívók ott hevertek előttem: arany betűkön a nevem, a dátum, a helyszín – egy kis étterem Zuglóban, ahol mindig is szerettem volna egy nagy családi ebédet tartani. Gyerekkoromban anyám sosem engedte meg az ilyen ünneplést: „Nem pazarolunk!” – mondta mindig. Most végre úgy éreztem, megengedhetem magamnak.
A készülődés hetei alatt azonban valami megváltozott Gáborékban. Egyre ritkábban hívtak fel. Az unokák sem jöttek át hétvégente palacsintázni. Dóra egyszerűen csak annyit írt üzenetben: „Majd meglátjuk, el tudunk-e jönni.”
A barátnőim lelkesen segítettek: Margit sütit sütött, Ilona virágot rendelt. De minden örömömbe belevegyült valami keserűség. Vajon önző vagyok? Hetven évig mindent értük tettem – most tényleg bűntudatom kellene legyen azért, mert egyszer magamat választom?
A nagy nap reggelén korán keltem. A tükörbe nézve egy fáradt, de boldog arc nézett vissza rám. Felvettem a legszebb ruhámat – azt a halványkék kosztümöt, amit még sosem mertem felvenni, mert „túl elegáns”.
Az étterem lassan megtelt: régi kollégák, barátnők, még a régi szomszédok is eljöttek. De Gáborék sehol. Minden percben azt vártam, hogy belépnek az ajtón – de csak az üres székek emlékeztettek rájuk.
A vacsora végén Margit odahajolt hozzám:
– Ne aggódj miattuk! Megérdemled ezt a napot.
De ahogy hazaértem a csendes lakásba, újra rám tört a kétely. Az asztalon ott volt egy boríték: Gábor kézírása.
„Anya! Sajnálom, de nem tudtunk elmenni. Talán majd jövőre. Remélem, jól érezted magad.”
Ennyi. Semmi több.
Azóta sem keresnek gyakran. Az unokák is ritkábban jelentkeznek be videóhívásra. Néha úgy érzem, mintha egyetlen döntéssel mindent elveszítettem volna – vagy talán csak most látom igazán, mennyire feltételhez kötött volt mindig is a szeretetük?
Minden este ugyanazt kérdezem magamtól: Vajon tényleg hibáztam? Lehet-e egy anya valaha is önmaga első helyen anélkül, hogy elveszítené a családját? És vajon hányan érzik ugyanezt Magyarországon – hány anya választaná egyszer magát, ha nem kellene félnie az elutasítástól?
Talán nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel… Ti mit tennétek a helyemben? Megéri néha magunkat választani?