Egy hatéves kisfiú születésnapi pénzét ajánlja fel osztálytársának – és ezzel egész közösséget inspirál
– Anya, miért sír Marci anyukája a folyosón? – kérdeztem halkan, miközben a kabátomat akasztottam a fogasra. Anyám csak egy pillanatra nézett rám, de a szeme sarkában ott volt az aggodalom.
– Biztos valami gond van otthon, Bence – mondta halkan, de én éreztem, hogy többet tud, mint amit elárul.
Aznap délután Marci nem jött játszani. Aztán másnap sem. Az iskolában is csendesebb volt, mint máskor. A tanító néni bejelentette, hogy közeleg az osztálykirándulás, és mindenki izgatottan beszélgetett róla. Csak Marci ült némán a padban.
A szünetben odamentem hozzá.
– Mi baj van? Nem örülsz a kirándulásnak?
Marci lesütötte a szemét.
– Nem mehetek. Anyáék azt mondták, most nincs rá pénz.
A szívem összeszorult. Tudtam, milyen fontos neki ez a kirándulás – tavaly is egész évben erről beszéltünk. Hazafelé menet csak ezen járt az agyam. Otthon anyám már várta a kérdéseimet.
– Anya, mennyibe kerül a kirándulás?
– Tizenötezer forint – felelte. – Miért kérdezed?
– Marci nem tud jönni, mert nincs pénzük. Nekem most volt szülinapom, kaptam húszezer forintot. Odaadom neki.
Anyám először tiltakozott.
– Bence, ez a te pénzed! Megvehetnéd belőle azt a legót, amire annyira vágysz!
– De anya, Marcinak most ez fontosabb. Nekem meg ott lesznek még más szülinapok is…
Végül beleegyezett. Másnap reggel odamentünk Marcival az iskolába. Anyám beszélt Marci anyukájával, aki először nem akarta elfogadni a pénzt.
– Nem fogadhatjuk el… Ez túl nagy dolog egy gyerektől…
De anyám csak mosolygott.
– Bence döntése volt. Ő szeretné, ha Marci is velük tartana.
Marci anyukája sírva ölelt át minket. Marci pedig először mosolygott újra napok óta.
Az iskolában hamar híre ment a dolognak. A tanító néni az egész osztály előtt megköszönte nekem, de én csak azt akartam, hogy Marci boldog legyen. Aztán valami furcsa történt: egyik nap egy másik anyuka is felajánlott pénzt egy másik gyereknek, aki szintén nem tudott volna jönni. Aztán az igazgató úr bejelentette: az iskola alapít egy támogatási alapot azoknak a családoknak, akik nehezebb helyzetben vannak.
A városban is beszélni kezdtek rólunk. A helyi pékség ingyen uzsonnákat ajánlott fel a rászoruló gyerekeknek. A könyvtárban külön könyvcsomagokat állítottak össze azoknak, akiknek otthon nincs lehetőségük olvasni. Mindenki segíteni akart valahogy.
Otthon azonban nem mindenki örült ennyire. A bátyám, Gergő, gúnyosan nézett rám.
– Te aztán jól átadtad a kis vagyonodat! Most majd mindenki hozzád jön kéregetni!
– Nem érdekel – feleltem dacosan. – Ha segíthetek valakinek, akkor megéri.
Anyám büszkén nézett rám, de apám csak csendben ült az asztalnál.
– Jó dolog segíteni – mondta végül –, de néha vigyázni kell, hogy ne használjanak ki.
Éjszaka sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg jól tettem? Mi lesz, ha mások is pénzt kérnek tőlem? Vagy ha Marci emiatt furcsán érez majd irántam?
A kirándulás napján Marci végig mellettem volt. Együtt nevettünk, játszottunk, mintha semmi sem történt volna. De amikor hazafelé tartottunk a buszon, halkan megszólalt:
– Köszönöm, Bence… Soha nem felejtem el ezt neked.
A tanító néni később elmesélte anyámnak: azóta többen is jelentkeztek az alapítványhoz segítségért és adományozónak is. Az egész iskola összefogott – mindez egy hatéves döntése miatt.
Néha még most is elgondolkodom: vajon tényleg ilyen egyszerű lenne jobbá tenni a világot? Csak egy kis bátorság kell hozzá? Vagy néha pont az ilyen apró döntések indítanak el valami nagyot?
Ti mit tennétek a helyemben? Vajon mindig érdemes segíteni – még akkor is, ha ezért néha furcsán néznek ránk?