Egyedül az ítélet előtt – Egy magyar apa küzdelme négy gyermekéért
– Apa, mikor jössz haza? – kérdezte Zsófi, a legkisebb lányom, miközben az ajtóban álltam, kabátban, kulccsal a kezemben. A reggeli fény sápadtan szűrődött be a panelház ablakán, és a konyhából már hallatszott a pirítós sercegése.
– Délután négyre itthon leszek, ígérem – feleltem, és próbáltam mosolyogni, de a szívem összeszorult. Minden reggel ez a búcsú, minden reggel ez a bizonytalanság. Négy gyerek, egyedül. Mióta Eszter elment – vagyis inkább elmenekült –, minden rám szakadt. A munka, a háztartás, a gyerekek gondja-baja. És most még ez is: a bírósági idézés.
A múlt héten történt. Aznap is dolgoznom kellett, ahogy mindig. Már nem volt más választásom: Bence, a legidősebb fiam, tizenhat múlt, rá bíztam Zsófit (8), Petit (10) és Katát (13). Nem először fordult elő, de most valami félrement. A szomszéd, Marika néni – aki mindig mindent lát és hall – felhívta a gyámhatóságot, mert szerinte „a gyerekek túl sokat zajonganak egyedül”. Mire hazaértem, két rendőr és egy szociális munkás várt az ajtóban.
– Jó estét kívánok, Sándor úr! – mondta az egyik rendőr. – Bejelentés érkezett, hogy kiskorúak felügyelet nélkül vannak otthon.
A gyomrom görcsbe rándult. Bence ott állt mellettem, sápadtan, remegő kézzel.
– Én vigyáztam rájuk! – mondta halkan.
– Tizenhat éves vagyok! – tette hozzá kicsit bátrabban.
A szociális munkás csak bólintott, jegyzetelt valamit, aztán rám nézett.
– Sándor úr, beszélnünk kell arról, hogy mennyire biztonságos így hagyni a gyerekeket.
Azóta nem alszom rendesen. A munkahelyemen is csak félig vagyok jelen; fejben mindig otthon vagyok, vagy épp a bíróságon. A főnököm már szólt is: „Sándor, ha nem tudsz koncentrálni, baj lesz!” De mit tehetnék? Egyedül vagyok. Nincs nagymama, nincs rokon, aki segítene. Eszter új életet kezdett valahol Győrben egy másik férfival. Néha ír egy üzenetet Katának vagy Zsófinak, de engem elkerül.
A gyerekek érzik a feszültséget. Kata bezárkózott magába; már nem mesél semmit az iskoláról. Peti dühös lett: egyik nap összetörte a kedvenc bögréjét is. Zsófi pedig esténként hozzám bújik az ágyban.
– Apa, ugye nem visznek el minket? – kérdezte egyik este.
– Nem engedem – suttogtam vissza, de magam sem hittem benne igazán.
A bírósági tárgyalás napján Bence velem jött. A folyosón ültünk egymás mellett; ő némán bámulta a padlót.
– Apa… ha miattam lesz bajod…
– Ne mondj ilyet! – vágtam közbe. – Nem te tehetsz róla. Én döntöttem így.
A teremben ott volt Marika néni is tanúként. Szinte hallottam a hangjában az elégedettséget:
– Én csak azt szeretném, ha ezek a gyerekek biztonságban lennének! Egyedül hagyni őket… hát hol élünk?
A bíró rám nézett:
– Sándor úr, ön szerint felelősségteljes döntés volt tizenhat éves fiára bízni három kiskorút?
Megpróbáltam elmagyarázni: nincs más lehetőségem. A fizetésem épphogy elég; ha nem dolgozom, nem tudom eltartani őket. Bence okos fiú, megbízható. Sosem történt baj.
A bíró arca szigorú maradt.
– Az országos szabályozás szerint tizennyolc év alatt nem ajánlott felügyelet nélkül hagyni kiskorúakat ilyen hosszú időre.
A tárgyalás után Bence sírt. Először láttam ilyennek mióta Eszter elment.
– Mi lesz most velünk? – kérdezte.
Nem tudtam válaszolni.
Otthon este csend volt. Kata halkan szólt hozzám:
– Apa… ha anyu itt lenne…
– De nincs itt – mondtam keserűen. – Nekünk kell megoldanunk.
Másnap Marika néni becsöngetett.
– Sándor fiam… én csak segíteni akartam… Nem gondoltam, hogy ekkora baj lesz belőle.
Nem tudtam haragudni rá. Talán tényleg aggódott értünk. De akkor is: miért kell mindent jelenteni? Miért nem lehet előbb beszélni egymással?
Azóta minden nap egy harc: harc az idővel, harc a pénzzel, harc a rendszerrel és önmagammal is. A gyerekek miatt élek; értük dolgozom reggeltől estig. De vajon elég ez? Vajon tényleg veszélyeztetem őket azzal, hogy dolgozni megyek? Hol húzódik a határ felelősség és gondatlanság között?
Néha azon kapom magam: irigylem azokat, akiknek van segítségük. Egy nagymama, egy barát… bárki. Nekünk csak egymás maradtunk.
Most itt ülök az ablakban, nézem az esti fényeket a lakótelepen. A gyerekek alszanak; csend van végre. De bennem vihar tombol.
Vajon hányan vannak még ilyen helyzetben Magyarországon? Hány szülő küzd nap mint nap ugyanilyen dilemmákkal? És vajon tényleg hibáztam? Vagy csak túl szigorúak velünk azok, akik sosem voltak még ilyen helyzetben?
„Ti mit tennétek a helyemben? Hol van az igazi felelősség határa egy magyar szülő életében?”