Egyedülálló apa a szakadék szélén: Az éjszaka, amikor minden megváltozott
– Apa, mikor jössz haza? – kérdezte Zsófi, a legkisebb lányom, miközben a kabátomat vettem fel az előszobában. A hangja remegett, ahogy a sötétedő utcára nézett ki az ablakon.
– Csak egy órára megyek el, kicsim – próbáltam mosolyogni, de a gyomrom görcsben volt. – Marci vigyáz rátok, jó?
Marci, a tizennégy éves fiam, bólintott, de láttam rajta, hogy nem örül a feladatnak. Az anyjuk három éve elhagyott minket, azóta minden felelősség rám szakadt. Néha úgy érzem, összeroppanok a súlya alatt.
Aznap este egy sürgős műszakot kellett vállalnom a gyárban. Nem volt más választásom: ha nem megyek be, elveszítem az állásomat. A szomszéd, Ilonka néni már nem tudott segíteni – beteg lett. Így hát Marci lett a „felnőtt” otthon.
Miközben a buszon zötykölődtem, végig azon járt az agyam, vajon jól döntöttem-e. De hát mit tehettem volna? Magyarországon egyedülálló apaként nincs könnyű dolga az embernek. A fizetésem alig elég a rezsire és a gyerekekre.
Éjfél körül csörgött a telefonom. Zsófi sírt bele a kagylóba:
– Apa, Dani eltűnt! Nem találjuk sehol!
A vér is megfagyott bennem. Dani, a nyolcéves fiam mindig is kalandvágyó volt, de sosem tűnt el így. Rohantam haza, közben hívogattam a szomszédokat, hátha látták valahol.
Otthon káosz fogadott: Marci sírva ült a kanapén, Zsófi és Bence remegve bújtak össze. A rendőrséget már kihívták – Marci annyira megijedt, hogy nem mert nekem előbb szólni.
– Csak egy pillanatra mentem ki a konyhába – zokogta Marci. – Dani addig játszott az udvaron… aztán eltűnt.
A rendőrök kérdezgettek: hol voltam, miért hagytam egy gyereket felügyelet nélkül? Próbáltam magyarázkodni, de éreztem: ítélkeznek felettem.
Az éjszaka végtelennek tűnt. Hajnalban találták meg Danit két utcával arrébb, egy játszótéren – szerencsére semmi baja nem esett. De ezzel még nem ért véget a rémálom.
Másnap megjelent nálunk a gyámhatóság. Egy fiatal nő és egy mogorva férfi kérdésekkel bombáztak:
– Úgy gondolja, hogy egy tizennégy éves fiú alkalmas három testvér felügyeletére? Tudja, hogy ez veszélyeztetésnek minősül?
A szégyen és bűntudat mardosott. Mit mondhattam volna? Hogy nincs más választásom? Hogy minden nap küzdök azért, hogy ne omoljon össze a családunk?
A gyerekek féltek: attól tartottak, elveszik őket tőlem. Marci magát hibáztatta:
– Apa, miattam történt az egész…
– Nem igaz! – öleltem magamhoz. – Senki sem hibás itt… csak túl nehéz ez mindannyiunknak.
A családunkban is kitört a vihar. Az anyósom – aki eddig sem nézett jó szemmel rám – most végképp ellenem fordult:
– Látod, mondtam én, hogy nem vagy képes egyedül felnevelni őket! Ha Anna még itt lenne…
– Anna elment! – csattantam fel. – Egyedül maradtam mindennel!
Hetekig tartott a vizsgálat. A gyámhatóság rendszeresen járt hozzánk, ellenőrizték a lakást, beszélgettek a gyerekekkel. Minden alkalommal úgy éreztem magam, mint egy bűnöző.
A munkahelyemen is megérezték: főnököm szóvá tette a hiányzásaimat.
– László, nekünk megbízható emberek kellenek! Ha nem tudod megoldani otthon…
Mit mondhattam volna? Hogy minden nap egyensúlyozok a szakadék szélén?
A gyerekek közben egyre zárkózottabbak lettek. Zsófi esténként sírva aludt el; Bence dühös lett mindenkire; Marci pedig teljesen magába fordult.
Egy este leültem velük:
– Tudom, hogy nehéz most mindenkinek… De együtt vagyunk. És amíg csak lehet, együtt is maradunk.
Marci csak ennyit mondott:
– Apa… ha újra el kell menned dolgozni este… inkább ne hagyj rám mindent.
A könnyeimmel küszködtem. Mit tehet egy apa ilyen helyzetben? Ha dolgozom, veszélyeztetem őket; ha nem dolgozom, éhen halunk.
Végül szerencsénk volt: a gyámhatóság nem vett el tőlem senkit. De azóta minden nap félek: elég jó vagyok-e? Meg tudom-e védeni őket ettől a világtól?
Sokszor gondolkodom azon: vajon hány magyar család él át hasonlót? Hányan érzik magukat csapdában?
Néha azt kérdezem magamtól: lehet-e valaki jó szülő ilyen körülmények között? Vagy csak túlélünk egyik napról a másikra?
Ti mit tennétek az én helyemben? Hol van az a határ, amikor már nem elég csak szeretni?