Karácsonyi kívánság: Zsófi örök otthonra talál

– Zsófi, miért sírsz már megint? – kérdezte Ági néni, miközben a konyhapultnál állt, és a bejgli tésztáját gyúrta. A könnyeim hangtalanul folytak az arcomon, ahogy a karácsonyi kívánságlistámat szorongattam. Nem akartam, hogy lássa, mennyire fáj minden december, amikor a gyerekotthonban csak a plafont bámulva álmodtam arról, hogy egyszer majd valaki engem is hazavisz.

– Semmi baj, csak… – próbáltam elnyelni a zokogást –, csak szeretném, ha idén tényleg történne valami csoda.

Ági néni letörölte a lisztes kezét a kötényébe, odalépett hozzám, és gyengéden megsimogatta a hajam. – Tudod, Zsófi, néha a csodák egészen közel vannak. Csak észre kell venni őket.

A karácsonyi kívánságlistámon három dolog szerepelt: egy plüssmackó, egy új tornacipő – mert a régit már kinőttem –, és… egy igazi család. Az utolsót csak félve írtam le. Tudtam, hogy az ilyesmit nem lehet kérni. De hátha idén meghallgatja valaki az imámat.

Laci bácsi este hazaért a munkából. Fáradt volt, de amikor meglátta Ági nénit a konyhában és engem az asztalnál, elmosolyodott. – Na, mi újság, lányok? – kérdezte vidáman.

Ági néni odasúgta neki: – Olvasd el Zsófi levelét.

Laci bácsi leült mellém, és csendben végigolvasta a papírt. A szeme sarkában könny csillant meg. – Tudod, Zsófi – mondta halkan –, néha nekünk is vannak kívánságaink. És lehet, hogy ugyanazt szeretnénk.

Aznap este nem tudtam elaludni. A plafont bámultam, mint régen az otthonban. Vajon tényleg lehet nekem is családom? Vagy csak egy újabb karácsonyi álom lesz az egész?

Másnap reggel Ági néni különösen csendes volt. A reggeli kakaó mellé egy kis csomagot tett elém: benne egy puha plüssmackó volt, piros masnival a nyakában. – Az első kívánságod teljesült – mosolygott rám.

A tornacipőt Laci bácsi hozta haza délután. Pont olyan volt, amilyet szerettem volna: fehér alapon kék csíkokkal. De a harmadik kívánságomról senki sem beszélt.

A napok teltek, közeledett a Szenteste. Egyik este Ági néni leült mellém a kanapéra.

– Zsófi, szeretnék veled beszélgetni valamiről – kezdte komolyan. – Tudod, amikor idekerültél hozzánk, azt hittük, csak átmeneti lesz. De most már úgy érezzük, mintha mindig is a családunk része lettél volna.

Laci bácsi is mellénk ült. – Sokat gondolkodtunk rajta… és szeretnénk megkérdezni: lennél-e hivatalosan is a lányunk?

Először nem értettem. Csak néztem rájuk döbbenten.

– Úgy értitek… örökbe fogadnátok? – suttogtam.

Ági néni szemében könnyek csillogtak. – Igen, Zsófi. Ha te is szeretnéd.

Nem tudtam megszólalni. Csak sírtam és sírtam, de most először boldogságból.

Az örökbefogadás folyamata hosszú volt és tele aggodalommal. A gyámhivatalban rideg arcok fogadtak minket; az ügyintéző néni szigorúan kérdezgetett: – Biztosak benne? Tudják, mivel jár ez? – Ági néni határozottan válaszolt: – Igen, biztosak vagyunk benne.

A családban sem mindenki örült ennek. Laci bácsi anyukája egyszer félrehívta Ági nénit: – Minek kell ez neked? Nem elég gondotok van? Egy idegen gyerek csak bajt hoz! – hallottam ki a konyhából a hangját.

Ági néni azonban kiállt mellettem. – Zsófi nem idegen. Ő már a mi lányunk.

Az iskolában is nehéz volt. A barátnőm, Kata egyszer megkérdezte: – Most akkor te tényleg örökbe fogadott gyerek leszel? Nem félsz attól, hogy később meggondolják magukat?

Féltem. Nagyon féltem. Minden este attól rettegtem, hogy valami történik, és mégsem maradhatok velük. De Ági néni minden este megölelt: – Akármi történik is, mi mindig itt leszünk neked.

A karácsony este végül eljött. A fa alatt ott voltak az ajándékok, de én csak őket néztem. Amikor kibontottam az utolsó csomagot, egy családi fotó volt benne: én középen ültem Ági néni és Laci bácsi között. A hátulján ez állt: „Az első közös karácsonyunk igazi családként.”

Azóta eltelt három év. Még mindig vannak nehéz napok; néha eszembe jutnak azok az évek az otthonban, amikor azt hittem, sosem leszek senkié igazán. De most már tudom: a család nem attól lesz család, hogy vér köti össze az embereket.

Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: Vajon hány gyerek vár még arra Magyarországon, hogy valaki végre hazavigye? És vajon hány felnőtt meri meghallani egy magányos gyerek csendes kívánságát?