Koldus vagy barát? – Egy ünnepi vacsora árnyékában

– Talán inkább menj el a boltba, minthogy itt várd a süteményt! Nálunk nincs elvitel! Hagyd már abba a koldulást! – csattant fel Judit, a házigazda, miközben a konyhapultnál állt, kezében a még meleg almás pitével. A hangja élesen hasított át a nappalin, ahol mindannyian összegyűltünk az ünnepi vacsorára. Dani, aki már egész este feszengve ült az asztalnál, most zavartan mosolygott, de nem hátrált meg.

– De hát csak egy szeletet kértem, Judit! A családom otthon várja a sütit, amit ígértem nekik. Tudod, milyen nehéz most minden – próbálta magyarázni, de a hangja elhalt a feszültségben.

Én ott ültem a sarokban, egy pohár borral a kezemben, és próbáltam feldolgozni, mi is történik valójában. Dani mindig is az volt, aki kér. Egy kis segítség itt, egy kis kölcsön ott, egy tábla csoki vagy egy doboz sör – sosem volt rest szólni. De most valahogy minden más volt. Az ünnepi asztal körül ülve hirtelen mindenki rá figyelt. Az arcokon döbbenet, néhol harag, máshol sajnálat tükröződött.

– Dani, nem gondolod, hogy ez már sok? – szólt közbe Gábor, Judit férje. – Minden évben ugyanaz megy. Eljössz, eszel, iszol, aztán viszed haza a maradékot. Miért nem hozol te is valamit egyszer?

Dani arca elvörösödött. – Tudod jól, hogy mostanában nehéz… Az asszony elvesztette az állását, én meg csak alkalmi munkákból élek. Nem szégyellem kérni, ha szükség van rá.

A csend szinte tapintható volt. Éreztem, ahogy bennem is kavarognak az érzések: együttérzés és bosszúság egyszerre. Hiszen mindannyian tudtuk, hogy Dani helyzete nem könnyű. De vajon meddig tart a barátság kötelezettsége? Hol van az a pont, amikor már kihasználásról beszélünk?

Judit letette a pitét az asztalra, és mély levegőt vett. – Nézd, Dani, nem arról van szó, hogy nem segítünk. De ez már nem segítségkérés, hanem követelés. És ez bántó.

Dani lehajtotta a fejét. – Sajnálom… Nem akartam kellemetlenséget okozni.

A többiek feszengve néztek egymásra. Éva, aki mindig próbált békét teremteni közöttünk, most halkan megszólalt: – Talán mindannyiunknak nehéz most. De lehetne ezt másképp is csinálni…

A beszélgetés lassan elhalt, mindenki visszahúzódott saját gondolataiba. Az este további része már nem volt olyan felszabadult. A nevetések erőltetettek voltak, a poharak gyorsabban ürültek ki.

Hazafelé menet Judit mellett sétáltam le a lépcsőházban.

– Szerinted túl kemény voltam vele? – kérdezte halkan.

– Nem tudom – feleltem őszintén. – De azt hiszem, mindannyian érezzük ezt a feszültséget már régóta.

Otthon sokáig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak gyerekkorom karácsonyai: anyám sosem engedte volna meg magának, hogy kérjen vagy elfogadjon bármit is másoktól. Mindig azt mondta: „Aki kér, az egyszer adós marad.” De vajon igaza volt? Vagy csak túl büszkék vagyunk mi magyarok?

Másnap reggel Dani üzenetet írt: „Bocsánatot kérek mindenkitől. Nem akartam tolakodó lenni. Csak szerettem volna valami jót vinni haza.”

A csoportban csend volt. Senki sem válaszolt azonnal.

Később Éva mégis írt: „Dani, értjük a helyzetedet. De talán próbálj meg te is adni valamit legközelebb – akár csak egy tálca pogácsát vagy egy üveg bort.”

Dani válasza rövid volt: „Rendben.”

Azóta sem beszéltünk erről nyíltan. A következő összejövetelen Dani csendesebb volt. Hozott egy tálca házi sütit – nem volt tökéletes, de látszott rajta az igyekezet.

Azóta is gyakran eszembe jut ez az este. Vajon tényleg önzés volt részéről? Vagy csak mi vagyunk túl szigorúak egymással? Hol húzódik a határ segítség és kihasználás között? Ti mit gondoltok erről?