Láng a szélben: Egy magyar asszony vallomása

– Katalin, te tényleg azt hiszed, hogy mindent elnézhetsz neki? – csattant fel anyám hangja, miközben a konyhaasztalra csapta a kezét. A forró teásbögre megremegett, ahogy én is. Az ablakon túl a novemberi szél cibálta a diófa ágait, mintha csak a lelkemet tépázta volna.

Nem tudtam válaszolni. Csak néztem a repedezett csempét, és próbáltam visszatartani a könnyeimet. A férjem, Gábor, már hetek óta későn járt haza. Először azt mondta, túlóra, aztán hogy a barátjánál segít. De a parfümillat az ingjén és az idegen üzenetek a telefonján mindent elárultak.

A falu kicsi. Itt mindenki mindent tud. Az asszonyok a boltban már nem úgy néztek rám, mint régen. Suttogtak mögöttem, amikor elmentem mellettük. „Szegény Kati, hát nem látja?” – hallottam egyszer, miközben kenyeret vettem. A szégyen égetett belülről.

Otthon sem volt könnyebb. Anyósom, Ilona néni, minden alkalmat megragadott, hogy emlékeztessen: „Egy rendes asszony megtartja a férjét!” A szavaiban több volt a méreg, mint a tanács. Néha úgy éreztem, mintha ő is örülne annak, hogy Gábor elfordult tőlem.

A gyerekeim – Zsófi és Marci – egyre csendesebbek lettek. Zsófi tizennégy évesen már nem kérdezett semmit, csak bezárkózott a szobájába. Marci pedig az iskolában verekedett, és engem hívtak be beszélgetésre. „Mi történik otthon?” – kérdezte az osztályfőnök. Csak annyit mondtam: „Nehéz időszakunk van.” Nem akartam szégyent hozni rájuk.

Egy este Gábor részegen jött haza. Az ajtó hangosan csapódott, én pedig összerezzentem. – Hol van a vacsora? – mordult rám. – Már megint hideg! – Felálltam, hogy melegítsek neki valamit, de ő csak legyintett. – Minek fáradsz? Úgysem tudsz már semmit jól csinálni.

A könnyeim végigfolytak az arcomon, de hátat fordítottam neki. Nem akartam, hogy lássa a gyengeségemet. Aznap éjjel nem aludtam. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam: hol rontottam el? Miért nem vagyok elég jó?

Másnap reggel Ilona néni már a konyhában várt rám.
– Látod, Katalin, ha jobban odafigyelnél rá, nem járna máshova! Egy férfi nem véletlenül keres másik nőt.
– Talán neki is felelőssége van ebben – próbáltam halkan mondani.
– Ne beszélj vissza! – vágott közbe élesen. – Az én időmben egy asszony tűrt és hallgatott.

A szavaiban ott volt minden generációs elvárás és ítélet. Éreztem, hogy lassan elveszítem önmagamat.

Egy vasárnap Zsófi odajött hozzám.
– Anya… te boldog vagy?
A kérdés meglepett. Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem őt, és azt suttogtam: – Próbálok az lenni.

Aznap este Gábor ismét későn jött haza. De most nem volt részeg. Leült mellém az asztalhoz.
– Kati… beszélnünk kell.
A hangja fáradt volt, megtört.
– Tudom, hogy tudod… – kezdte halkan. – Sajnálom. Nem akartam így alakuljon.
– Akkor miért? – kérdeztem remegő hangon.
– Nem tudom… elvesztem magamban. A munka… az élet… minden összecsapott felettem.
– És én? Mi lesz velem? Velünk?
– Nem tudom…

Aznap este először sírtunk együtt. Nem volt feloldozás, csak csendes fájdalom és bizonytalanság.

A következő hetekben próbáltunk beszélgetni. Volt, hogy sikerült, volt, hogy csak ordítottunk egymással. Ilona néni továbbra is csak engem hibáztatott mindenért.

Egy nap azonban Zsófi kiállt mellettem.
– Nagyi! Elég volt! Anya mindent megtesz értünk! Apa hibázott!
Ilona néni döbbenten nézett rá, majd rám. Először láttam rajta zavart.

Marci is odabújt hozzám este.
– Anya… ne sírj többet miattunk.

Aznap éreztem először hosszú idő után valami reményt. Talán nem vagyok egyedül ebben a harcban.

Gábor lassan elkezdett változni. Elmentünk együtt egy családsegítőhöz is a városba. Nehéz volt kimondani mindent, ami fájt – de kimondtuk.

A faluban továbbra is suttogtak rólunk. De már nem érdekelt annyira. A gyerekeim miatt maradtam erős.

Most itt ülök a konyhaasztalnál, nézem ahogy Zsófi tanul, Marci rajzolgat, Gábor pedig csendben olvas újságot. Még mindig vannak nehéz napok, de már tudom: nem vagyok hibás mindenért.

Vajon hány nő él még ma is így Magyarországon? Hányan hallgatnak és tűrnek csendben? Meddig kell még elviselnünk mások ítéletét ahhoz, hogy végre önmagunk lehessünk?