Miért nem kellenek nekünk ilyen szülők? Egy lakás, egy család és a büszkeség ára

– Mária, ezt most komolyan gondolod? – Márk hangja remegett, ahogy a konyhaasztalnál ültünk, előttünk a banki papírok. – Anyámék nem fognak segíteni. Azt mondták, mindenkinek magának kell megdolgoznia az életéért.

A szívem összeszorult. Az elmúlt hónapokban minden este erről beszéltünk: hogyan tudnánk végre saját lakást venni Budapesten, hogy ne kelljen tovább albérletben laknunk. A szüleim vidéken élnek, nekik nincs pénzük, de Márk szülei, Ilona és László, mindig is arról beszéltek, mennyire fontos a család. Most mégis azt mondták: „Nem adunk pénzt. Ha mi meg tudtuk oldani, ti is meg tudjátok.”

– De hát ők örököltek egy egész házat! – fakadtam ki. – Nekik sosem kellett albérletben nyomorogniuk! Miért nem értik meg?

Márk csak nézett maga elé. Tudtam, hogy szégyelli magát. Nem akarta újra felhozni a témát otthon, de én nem bírtam tovább. Egy vasárnap délután elmentünk hozzájuk.

Ilona a nappaliban ült, kezében egy csésze kávéval. László épp a híreket nézte.

– Anya, apa… szeretnénk beszélni veletek – kezdte Márk halkan.

Ilona letette a csészét. – Miről van szó?

– A lakásról – mondtam ki helyette is. – Szükségünk lenne egy kis segítségre az önrészhez. Tudjuk, hogy nektek van megtakarításotok…

László fel sem nézett a tévéből. – Mi is nulláról kezdtük. Nem volt senki, aki segítsen. Ti is meg tudjátok oldani.

– De apa… – Márk hangja elcsuklott.

Ilona felsóhajtott. – Nézd, Mária, mi szeretünk titeket, de nem akarjuk, hogy azt higgyétek, mindent tálcán kaptok az életben. Ez így helyes.

A könnyeim vissza akartam tartani. Nem értették meg, mennyire nehéz most fiatal házasként boldogulni ebben az országban. Az albérlet ára az egekben, a fizetésünk alig elég a megélhetésre. És ők csak annyit mondanak: „Dolgozzatok meg érte.”

Hazafelé csendben ültünk az autóban. Márk végül megszólalt:

– Sajnálom…

– Nem a te hibád – ráztam meg a fejem. – Csak… azt hittem, mások vagyunk. Hogy a család számít.

Azóta minden találkozás feszültté vált. Karácsonykor Ilona egy drága parfümmel lepett meg, mintha ezzel akarná jóvátenni az egészet. De én csak egy ölelést szerettem volna, vagy egy bátorító szót: „Büszkék vagyunk rátok.” Ehelyett csak azt éreztem: nem vagyunk elég jók.

Egy este Márk későn jött haza. Fáradt volt és dühös.

– Ma is szóba hoztam anyámnak… Azt mondta: „Ha most segítünk, sosem tanuljátok meg értékelni.”

– És te mit mondtál?

– Semmit. Mit mondhattam volna?

Egyre többször veszekedtünk emiatt. Márk próbált közvetíteni köztünk és a szülei között, de minden próbálkozás csak újabb falakat emelt közénk. Éjszakánként azon gondolkodtam: vajon tényleg igazuk van? Tényleg elkényeztetett lennék, ha elfogadnám a segítséget? Vagy csak ők nem akarják átadni azt, amit nekik is könnyen adtak?

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A kolléganőm, Zsuzsa egyszer félrehívott:

– Mária, minden rendben otthon? Olyan feszült vagy mostanában.

Elmeséltem neki mindent. Zsuzsa csak bólogatott.

– Nálunk ugyanez volt – mondta halkan. – Az én szüleim sem segítettek. De tudod mit? Végül mégis sikerült. És amikor beköltöztünk az első saját lakásunkba… az érzés leírhatatlan volt.

Hazafelé azon gondolkodtam: talán tényleg ez az ára annak, hogy felnőttnek érezzük magunkat? Hogy mindent magunknak kell elérni?

De amikor este Márkkal leültünk vacsorázni a kis albérletünkben, csak azt éreztem: valami eltört bennem. Nem csak a pénzről volt szó. Hanem arról is, hogy nem éreztem magam családtagként náluk.

Egy nap váratlanul felhívott Ilona.

– Mária… beszélhetnénk? – hangja szokatlanul bizonytalan volt.

Találkoztunk egy kávézóban. Sokáig csak ültünk egymással szemben.

– Tudom, hogy haragszol ránk – kezdte végül Ilona. – De hidd el, jót akartunk nektek.

– Lehet… de néha nem csak pénzre van szükségünk – mondtam halkan. – Hanem arra is, hogy érezzük: mellettünk álltok.

Ilona elfordította a fejét.

– Nekem sosem segített senki… talán ezért nem tudom másképp csinálni.

Hazafelé azon gondolkodtam: vajon tényleg öröklődik ez a ridegség? Hogy lehetne megtörni ezt a láncot?

Most itt ülök a kis konyhánkban, Márk mellettem dolgozik a laptopján. Még mindig nincs saját lakásunk, de már nem haragszom annyira Ilonára és Lászlóra. Talán ők is csak azt adják tovább, amit kaptak.

De vajon tényleg így kell ennek lennie? Tényleg csak akkor tanuljuk meg értékelni az életet, ha mindent magunknak kell elérni? Vagy lehetne másképp is szeretni és támogatni egymást egy családban?