„Nem hagyhatom el Gregort!” – Egy magyar család drámája vidéken

– Nem megyek sehova! – Gregor hangja megremegett, ahogy az asztalra csapott. A porcelán csésze megkoccant, Lili pedig összerezzent az ablaknál. A konyhában álltam, a kezemben a teáskanna, és úgy éreztem, mintha minden levegő kiszorult volna a szobából.

– Gregor bácsi, kérlek… – próbáltam halkan, de ő már nem hallott. Csak nézett rám azokkal a szürke szemeivel, amikben egyszerre volt dac és kétségbeesés.

– Itt nőttem fel! Itt éltem le az életem! Nem hagyhattok itt mindent! – zokogta, és a hangja megtört. Lili közelebb lépett hozzám, megfogta a kezem. Éreztem, hogy remeg.

A házban minden repedt volt: a falak, a padló, sőt, mintha mi is. Az ablakon túl a kertben már csak néhány rozoga almafa állt, a kerítés is kidőlt. A szomszédok – Margit néni és Pista bácsi – már rég nem jöttek át beszélgetni. A falu kihalt volt, csak az idősek maradtak.

Gregor 84 éves. Anyám halála óta egyedül él itt. Én Budapesten dolgozom, de minden hétvégén lejárok hozzá Lilivel. Lili tízéves, okos és érzékeny kislány. Néha úgy érzem, kettészakadok: neki is szüksége van rám, de Gregor is csak rám számíthat.

Azt hittem, ha őszinte leszek Gregorral, könnyebb lesz. De amikor kimondtam: „Nem tudlak már egyedül ellátni, félek, hogy elesel vagy valami baj történik. Talán egy otthonban jobb lenne neked…” – akkor láttam először sírni. Azóta sem tudom kiverni a fejemből azt a pillanatot.

– Anyu, miért sír Gregor bácsi? – kérdezte Lili este az ágyban.

– Mert fél attól, hogy elveszíti az otthonát – suttogtam.

– De miért nem költözik hozzánk? – kérdezte ártatlanul.

Elképzeltem Gregort a pesti panelban: a liftben, ahol mindig elromlik a világítás; a szűk konyhában; Lili játékai között. Tudtam, hogy nem bírná ki. És én sem bírnám ki a mindennapi feszültséget.

Másnap reggel Gregor nem szólt hozzám. Csak ült a verandán és nézte az udvart. Amikor elindultunk vissza Budapestre, csak annyit mondott:

– Ne aggódj miattam! Megoldom.

De tudtam, hogy nem oldja meg. Aznap este felhívott Margit néni:

– Drágám, Gregor egész nap nem evett semmit. Nagyon rosszul néz ki…

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. Az igazgatónőm, Katalin néni egyszer félrehívott:

– Zsuzsa, látom rajtad, hogy valami bánt. Ha kell szabadságot venned, szólj nyugodtan!

De hogyan vegyek ki szabadságot? Ha nem dolgozom, miből élünk meg Lilivel?

Egyik este Lili rajzolt valamit: hárman voltunk rajta egy nagy ház előtt. Gregor mosolygott.

– Ez hol van? – kérdeztem.

– Ez az új házunk – mondta Lili komolyan. – Itt mind együtt lakunk majd.

Elmosolyodtam, de belül összetörtem. Tudtam, hogy ez csak álom.

Egy hét múlva Gregor elesett a fürdőszobában. Margit néni hívott fel kétségbeesetten:

– Zsuzsa! Gyere gyorsan! Nem tud felkelni!

Az autóban remegtem az idegességtől. Lili hátul csendben sírt. Amikor odaértünk, Gregor a földön feküdt, véres volt a homloka.

A mentősök elvitték a kórházba. Ott ültem mellette egész éjjel. Hajnalban felébredt.

– Ne haragudj rám… – suttogta.

– Nem haragszom – mondtam könnyeimmel küszködve –, csak félek érted.

Hazafelé menet Lili megkérdezte:

– Most már tényleg elmegy egy otthonba?

Nem tudtam válaszolni.

A következő hetekben mindenki beleszólt: Margit néni szerint „ez már nem élet”, Pista bácsi szerint „az öregek otthona halálos ítélet”. A munkahelyemen is pletykáltak: „Zsuzsa magára hagyja az öregapját!”

Gregor végül hazajött a kórházból. Minden nap főztem rá, takarítottam nála – de közben Lili egyre magányosabb lett. Egyik este sírva fakadt:

– Anyu, én már nem akarok mindig vidékre menni! Hiányoznak a barátaim…

Leültem mellé az ágyra.

– Tudom kicsim… De Gregor bácsi egyedül van…

– És én? Én nem vagyok egyedül? – kérdezte halkan.

Aznap éjjel nem aludtam. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: van-e jó döntés? Ha Gregort otthonba adom, belehal a bánatba. Ha marad vidéken egyedül, bármikor történhet vele valami. Ha magunkhoz vesszük Pestre, mindannyian boldogtalanok leszünk.

Másnap reggel Gregor rám nézett:

– Zsuzsa… Én már nem félek meghalni. Csak attól félek, hogy elfelejtesz.

Megöleltem őt és sírtam vele együtt.

Most itt ülök és írom ezt a történetet nektek. Nem tudom, mit tegyek. Ti mit tennétek a helyemben? Vajon lehet-e jó döntést hozni úgy, hogy senki ne sérüljön meg végleg?